Vannak filmek, amiknek a folytatásuk jobb, mint az első részük. Ezekből van kevesebb. Van rengeteg, ahol béna a folytatás. Aztán ott a Szellemirtók, ahol lehetetlen eldönteni, hogy melyik rész a jobb. Vagy mégsem?
A Szellemirtók 1 és 2 a 80-as évek közepének egyik legjobb vígjátékai, amiket a mai napig is simán meg lehet nézni, nem tűnnek bántóan gagyinak az effektek, a filmek hangulata pedig mindkét részben egészen magával ragadó.
A Szellemirtók mára akkora pénzgyár lett, hogy nem véletlenül jön a hónap végén a sorozat új része, amiben női szellemirtókat láthatunk majd. Akik a 80-as évek vége után születtek valószínűleg nem is sejtik, hogy a Szellemirtók egy eredeti forgatókönyvön alapuló franchise, vagyis nem rajzfilm-feldolgozás, vagy a különféle Szellemirtók játékokhoz készült kvázi promófilm.
Az egész film, a paranormális dolgokért rajongó Dan Aykroyd ötlete volt, és először ugyan egy elég kusza, a kor technikai képességeit, meg általános filmes költségvetéseit jócskán meghaladó nagyívű, időutazós, űrcsatás, szellemekkel harcoló kommandósokról szóló akciófilmet talált ki, nem hagyta annyiban az ötletét. Találkozott a film későbbi rendezőjével, Ivan Reitmannal, aki visszarángatta a földre, majd három hét alatt totálisan átirták Aykroyd eredeti sztoriját valami olyasmivé, amit a kor keretei között le lehetett forgatni. A többi már történelem. De melyik a jobb a klasszikus első rész, vagy a grandiózus folytatása?
Szellemirtók
Ma már mindenki tudja, hogy a szellemirtók egy négy, mondjuk félig-meddig tudósból álló idióta banda, ami felveszi a versenyt a világban mindenfele elszaporódó szellemekkel. Ehhez különféle protonnyalábokat és érdekes szerkezeteket használnak, és nagyon kell figyelni, hogy ne keresztezzék egymást a nyalábok, mert akkor valami szörnyűség történik.
A Szellemirtóknak meglepően részletesen kidolgozott világa van, és ennek a világnak az alapjait olyan könnyedséggel fektette le az első rész, hogy mára teljesen magától értetődő, hogy mi, miért és hogyan működik ebben a világban.
Az első film tele volt ötlettel, ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy alig másfél órás filmmel ilyen kultuszt és pénzgyárat lehet teremteni. Arról nem is beszélve, hogy még az is ismeri azt a képet, amikor New Yorkban mászkál a gigantikus marshmallow-ember, aki egész életében kő alatt élt.
Ja, és akkor ott van a film szintén legendás zenéje, amit aztán tényleg senkinek sem kell bemutatni. Egészen kiváló szórakozást nyújt ez az 1984-es gigaklasszikus.
Szellemirtók 2.
Az első film óriási siker lett, és miután lekaszáltak egy csomó pénzt a film után készült képregényekkel és rajzfilmekkel, 1989-ben megjelent a második rész is. Természetesen ez is óriási kasszasiker lett, viszont a fogadtatása már nem volt annyira pozitív mint az első résznek, pedig a film nem sokban marad el az első résztől.
A legtöbben arra panaszkodtak, hogy pont az a baja, hogy nem sokat tesz hozzá az első részhez, igazából cskmég nagyobb, még látványosabb, még mindenebb volt, mint az első rész.
A remekül kitalált és remekül eljátszott karakterek továbbra is simán elviszik a filmet a hátukon, és ami a nagy erénye az első rész után, hogy sikerült egy az első részhez hasonlóan ütős főgonoszt kitalálni Vigo, a Kárpátok ostora személyében, akit az a Wilhelm von Homburg játszott, akinek az élete egyébként is tele volt ellentmondásokkal és borzasztó érdekes történetekkel.
A film üzenete a szeretetről pont kellően szirupos a szó minden értelmében, és erre az alkotásra is jutott egy olyan ikonikus jelenet, amit mindenki ismer. Most a Szabadság szobrot láthatjuk lépegetni New York utcáin.
Ha megkoptak már az emlékek, akkor mindkét filmet adja a tévé vasárnap! És akkor jöhet a szavazás!
