Mindenekelőtt: ez egy Woody Allen-film. Annak ellenére, hogy nem mindig látszik rajta. Nincsenek benne poénok, nem szerepelnek benne pszichiáterek, még csak nem is Manhattanben játszódik. De amikor feltűnnek a fekete vásznon az ismerős betűk, olyan nevek, amelyeket csak itt olvas az ember, aztán elfelejt, aztán a következő Woody Allen-film elején megint elolvas, mint Charles H. Joffe, és így telik-múlik közös életünk évtizedek óta.
Elindul valami zene, ami elvben tökéletesen alkalmatlan arra, hogy főcímzene legyen, de ez a rendezőt nem érdekli, és igaza van. Itt még sistereg is a régi felvétel, Caruso énekel, később, a nagy akciójelenetben pedig az Otello-Jágó kettős szól, pedig a film nem a régi tenorok életét dolgozza föl, és nem fojtanak meg senkit féltékenységből.
A megszokott mozzanatok mellett azonban akad egy csomó új is. Jó új, hogy a film mer epikus lenni a XIX. századi regények nyomán, tehát van karriertörténet, felemelkedés a ranglétrán, és hogy ne csak Balzac szelleme legyen jelen, a főhős hangsúlyozottan a Bűn és bűnhődést olvassa. Akármenynyire igyekszem, hogy ne meséljem el a film történetét, anynyit azért el szabad mondani, hogy nem véletlenül. Nem jó új, hogy szokása ellenére Woody Allen egy kicsit elszámította magát a főszereplővel, Jonathan Rhys Meyers tökéletes figura, mohó száj, kegyetlen szem, és mégis valahogy kispályás, alulról jött ember feltűnően csúnya kézzel. De ez csak a figura. A nagy jelenet valahogy nem lett nagy, csak egy színészt látni, aki éppen nagyot akar alakítani.
A legfurcsább mégis az, hogy az ember már látta ezt a filmet. Az sem sikeres Allen-rendezés, a Bűnök és vétkek (ugye, hogy bujkál a Bűn és bűnhődés), de körülbelül ugyanez a történet, valóságosabban, kevesebb rosszindulattal, de éppen a szenvedélymentessége miatt sokkal kiábrándultabban. Mert itt, a Match Pointban mégis mintha lenne valami tanulságféle, megmoccan az alkotói felelősségérzet, amely nem engedi, hogy nyugodtan meg lehessen lépni a szerencsének nevezett szajréval, és legalább valami lelki gyötrelmet szeretne a gonosz tettek elkövetőjének juttatni. Legalább az álmai legyenek rosszak, ha már az élete nem lehet az. Míg a főhős kifürkészhetetlen arccal bámul ki az ablakon, a család az újszülöttnek örvend, akiből még minden lehet. Ebből pedig az is kiderül, hogy Woody Allen javíthatatlan. Csak az nem világos, hogy javíthatatlanul földhözragadt vagy javíthatatlanul idealista.
