A fiatal hölgy valóban drágaság: az ő nagy barna bociszemeiért sok mindent megadna az a gazdag úriember, akinek szerencséje - a későbbiek során kiderül, hogy inkább szerencsétlensége - , hogy barátnőjének tudhatja.
A francia komédiázás konvencionális, bohókás-félreértéses-bujkálós-futkározós tradícióit a jelenben érvényesíti Pierre Salvadori könnyed nyári vígjátéka. Legnagyobb erénye mégsem a hagyományokban keresendő - nem beszélve arról, hogy nem egy nézőnek saját bevallása szerint a hideg futkos a hátán, ha még egy kergetőzős francia mozit végig kell ülnie egy kényelmetlen művész moziban - mekkora sztereotípia? - , melyben egészen biztos, hogy sírnak is (!) majd. És nemcsak a nők hanem (nem mintha ez baj lenne, de azért a műfaj esetében sok a jóból) a férfiak is. Így hát a sokat próbált néző kissé félve vagy gyanútlanul ül be a következő hasonszőrű darabra, a kellemes meglepetést azonban a Jan-Pierre Jeunet Amelie-je által felfuttatott Audrey Tautou okozza, aki nem először bizonyítja be, hogy nem csupán az ártatlan kislányarcából bágyadtan pillogó szempár az, amit felmutatni képes.
Most például a nem-velejéig-romlott, de kellően haszonleső luxusprostituáltat adja hitelesen. Irene életét semmi más nem tölti ki mint a vásárlás mások hitelkártyájának számlájára. Nincs az a Cartier ékszer vagy Dior ruha, amely az üzletben maradna, ha Irenét épp arra veti a beteges költekezési láz. Értő partnerre is talál egy idősebb férfi személyében, de csak addig, amíg a szálloda bárjában egy éjjel félre nem nézi az ott lebzselő szállodai pincért (Gad Elmaleh). Azt hiszi ugyanis, hogy Jeanról szintén legombolható egy nagyobb összeg, pedig maximum az ingje, így aztán a félreértés csapdájába esvén annak rendje és módja szerint együtt töltik az éjszakát. A számító lány csak arra nem számít, hogy Jean szegény, pláne hogy egy éjszaka után úgy beleszeret, hogy képes ezentúl minden egyes euróját a lányra költeni. A gazdag öregúr ekkor persze már messze jár.
A történet ezen szálát folyamatosan egy hajszál választja el attól, hogy elképesztő nihilbe torkollva megmutassa ezeknek az embereknek a valóságos szerencsétlenségét, de éppen eléggé felületes és bájosan bugyuta marad ahhoz, hogy műfaji keretein belül kellemes nevetgélős másfél órát nyújtson a nézőjének.
