zene: Cliff Martinez
kiadás éve: 2011
kiadó: Lakeshore Records
játékidő: 60:16

Hősünk, a név nélküli sofőr (Ryan Gosling), nappal különböző filmek autós kaszkadőrmutatványait hajtja végre, és az ezekhez szükséges járműveket bütyköli, míg éjszakánként alvilági fuvarokat vállal, ahol rablások elkövetőinek segít meglépni a rájuk tapadó zsaruk elől. Egy napon összefut a szomszéd lakásban élő fiatal nővel (Carey Mulligan) és kisfiával, ami után egy udvarias segítségnyújtásból valami komolyabb kezdene szövődni közöttük - azonban Irene férje, Standard (Oscar Isaac) rövidesen kikerül a börtönből. Miután a férfit tartozásai miatt verőemberek veszik kezelésbe, és a számla kiegyenlítésének elmaradása esetén következő lépésként már a feleség és a kisfiú jönne a sorban, a sofőr kénytelen felajánlani szolgálatait. A volán mögé ülve segít Standardnek, hogy egy zálogház kirablása után villámgyorsan eltűnhessen, ám az akció végül nem a terveknek megfelelően alakul...

Az ínyencek körében ismert "Pusher - Elátkozott város"-trilógiát, a "Bronson"-t és a "Valhalla Rising"-ot követően a dán Nicolas Winding Refn rendező elkészítette legjobb munkáját: "Drive - Gázt!" című mozija a biztos kézzel megalkotott stílus iskolapéldája. A ráérős tempó, a sűrű atmoszféra és a jelentős számúnak nem nevezhető párbeszéd szokatlan megoldásokkal (egyoldalú küzdelem a tengerparton, az árnyékok mozgásával közvetített tusa) keveredve az év egyik legegyénibb mozgóképét eredményezte.

A régi korok többnyire hallgatag ikonjait, Charles Bronsont, Clint Eastwoodot idéző főhős végre nem azok közül a jófiúk közül kerül ki, akik a majdnem lezuhanó ellenfelüknek is segítő kezet nyújtanak, hanem azok közül, akik a szeretteik életét fenyegetők ellen semmilyen eszköz bevetésétől nem riadnak vissza. E szerep arra a Ryan Goslingra talált rá, aki szerencsétlen esetben sorra játszhatta volna a tenyérbemászó képű nyikhajokat, mint a "Kísérleti gyilkosság"-ban, ehelyett okos karrierépítgetéssel bukkan fel hol thrillerekben ("Stay - Maradj!"), hol vígjátékban ("Őrült, dilis, szerelem") vagy drámában ("Fél Nelson"). Mivel a "Drive"-ban a főszerep ellenére is csupán néhány mondat jut számára, minimális eszköztárat volt kénytelen bevetni a sikerhez. Ám mindent pótol mimikája: amikor a dühtől eltorzult arccal üt valakit, amikor a halállal szembesül, amikor keményfiúként félszegen mosolyog a lány előtt, és bizonytalan a következő lépésben, akkor a tekintete többet mond bármiféle hosszas monológnál.

Persze nem lehet eleget méltatni a mellékszereplőket sem: a törékeny és bűbájos Carey Mulligan szinte arra született, hogy önfeláldozó hősök siessenek segítségére; Oscar Isaac mint a rovott múltú férj kellően ellentmondásos; a főnök és afféle cimbora, Bryan Cranston erőteljesen van jelen; Ron Perlman a tőle elvárt szintet hozza; a legbátrabb dolog pedig Albert Brooks felkérése volt a rosszfiúk vezetőjének, hiszen eddig vígjátékok főszereplőjeként és/vagy rendezőjeként volt ismert, ám játékával meghálálta a bizalmat. És ide kívánkozik egy másik főszereplő, a zene megemlítése is, hiszen nagyon fontos szerepe lett abban, hogy filmünk ennyire egységesen maga mellé állított minden kritikust.

A szokásokkal ellentétben ezúttal viszonylag ismeretlen előadók felvételeiből áll össze a betétdalrészleg, ami azért pozitívum, mert végre nem elkoptatott vagy egynyári slágerek integetnek kétségbeesve a figyelmünkre áhítozva. Ezen elektronikus, a nyolcvanas évek légkörét idéző számok szervesen illeszkednek a képbe mind stílus, mind szöveg tekintetében, méghozzá olyannyira, hogy több esetben is eszembe jutott Michael Mann és sorozata, a "Miami Vice". A sötétséget megtörő fényekkel szinte együtt lélegző éjszakai város képei alá remekül passzol Kavinsky és Lovefoxxx, a brazil CSS énekesnőjének Daft Punk-os darabja (az analógia nem véletlen: Guy-Manuel de Homem-Christo, az egyik DP-tag a producer), a dobgéphangzásával a nyolcvanas éveket leginkább megidéző Desire-felvétel, a szintipop alapra kellemes női énekhangot pakoló College-szám (amely szorosan a történet részévé is válik), valamint a The Chromatics - a score nyitányának is beillő - lüktető, kraftwerkes minimál elektrója. Egy szeletke lóg csak ki a képből, azonban ennek is megvan az oka: Riz Ortolani "Oh My Love"-ja, mely az "Addio Zio Tom - Búcsúzás Tamás bátyától" soundtrackjéről lett átemelve, és régi korok romantikáját idézi meg.

Nagy örömömre szolgál, hogy a jelek szerint mégsem kallódik el Cliff Martinez, Hollywood egyik legegyénibb, legbeazonosíthatóbb stílusával rendelkező komponistája, aki a "Solaris"-szal lett egyik kedvencem. A Red Hot Chili Peppers korai albumain doboló, majd filmzenei karrierjét Steven Soderbergh "Szex, hazugság, video" című független filmjével beindító szerző néhány éve kétségkívül megindult a mozikat nagy ívben elkerülő, például Michael Madsen, netán Tom Berenger főszereplésével készült produkciók irányába. Ám idén a "Drive" mellett már a viszonylag szép sikert elérő "Az igazság ára" és a Soderbergh fémjelezte "Fertőzés" zeneszerzőjeként is felbukkant, így talán még egyenesbe kerül karrierje.

Martinez stílusa az ambient, ami eleve kizárja azt, hogy szélesebb rétegek rajongjanak művészetéért, ám a legérdekesebb, hogy még számára sem minden esetben érthető, hogy valaki miért is hallgatja meg egy adott mozi score-ját önmagában is. Egy interjújában arról beszél, hogy ilyenkor nem is érti, miért hibáztatják a komponistát, ha egyszer a képek alá illik a bírálat tárgya, míg a jelenetek nélkül szerinte szinte csupasszá, akár érdektelenné is válhat. És ezzel el is érkeztünk oda, hogy levezessem, miért is érdemel nyolc pontot a zeneszerző munkája, miközben tudom, hogy gyakorlatilag minden filmzenével foglalkozó oldal dobálni fogja rá az egy, maximum két pontot.

Elsőre azt hinné az ember, hogy Martinez alig kászálódik ki a számítógép mögül, hogy a számos score-jában jelen lévő különleges hangzást elérje, és egészen mostanáig én is javarészt szoftverekkel előállított hangokra tippeltem, leszámítva a védjegyévé vált steel drumot, amit a "Solaris"-ban is sokszor hallunk. Ám valójában olyan különleges instrumentumokat használ, melyek nem mindennapiságuk révén valahogy elkerülték a szélesebb közönség figyelmét. Legkedveltebb hangszere a furcsa külsejű baschet cristal, mely az üvegharmonika, az orgona, a vibrafon és némileg a theremin ötvözete, hangját óriási tölcsérek közvetítik, megszólaltatásához pedig nélkülözhetetlen kellék egy tálka víz, amelyben az előadó megnedvesíti az ujjait. Ezt természetesen a "Drive"-nál is bevetette, szinte minden pillanatában jelen van: amikor nyugodt és légies, misztikus, szélfúvásszerű effekttel gazdagított, szomorkás zenei szőnyeget hallunk (például: "I Drive", "He Had a Good Time", "They Broke His Pelvis", "Wrong Floor"), akkor biztosak lehetünk benne, hogy a baschet cristal a tettes. Egy másik hangulatteremtő eszköz pedig a szélcsengő, amely manipulálva, többnyire felismerhetetlenre lassítva van jelen a műben.

Ez a sötéten szép stílus uralja a filmbeli jelenetek többségét, a nagy hallgatásokat, a komor vezetéseket. Néhol viszont akciódússá válik a cselekmény, ekkor már a számítógépé és az azzal módosított vagy kiegészített hangoké lesz a terep: Martinez másik kedvenc eszköze, a gyönyörűen szóló steel drum durvává tett hangjával nyit az "After the Chase", a "Skull Crushing"-ból a kellemesen horrorisztikus alap emelhető ki, míg a lazulós, chill-outos résszel is rendelkező "Hammer" jellegzetes pontján elektromos vijjogás jelzi az irányváltást. Az instrumentális zenei anyagot a "Bride of Deluxe" zárja, ami az eddig hallottakhoz képest szinte popos köntösbe lett öltöztetve, és mintha Jean Michel Jarre-t idézné a kísérletezős korszakából.

A score nagy erénye, hogy hiába csendesebb, mint a szintén kiváló betétdalok, mégsem érzünk durva váltást, mikor a dicséretes módon az album elejére szerkesztett felvételek véget érnek. Ez annak is köszönhető, hogy a komponista nemcsak a saját munkájával törődött, hanem arra is gondot fordított, hogy annak egyfajta szellős kapcsolata is legyen a betétdalokkal (érdekesség, hogy a szerző előtt bevallottan a Kraftwerk és a Tangerine Dream lebegett mintaként). Ahogy a korábbi, az ambientet előnyben részesítő filmzenék esetében lenni szokott, főleg az ilyesmik rajongóinak ajánlható Cliff Martinez szerzeménye, más vélhetőleg nem jutna a végére. Azonban a szerző ezúttal olyan atmoszférát teremtett, ami nélkül a mozi nem lett volna teljes, ezért jelentős az esélye annak, hogy a film népszerűsége okán jóval többen figyelnek fel rá, mint bármely korábbi, hasonló jellegű score-ra. Az ambient méltó helyére került.