A halál feldolgozásának stációi

Francois Ozon, a kisebb botrányoktól sem mentes francia filmes egy egész trilógiát szentelt egy szeretett személy elvesztése okozta lelki tusák vizsgálatának. A "Halál-trilógia" első darabja a 2000-es Homok alatt volt. A filmben egy középkorú házaspár éli mindennapjait, ahogyan ezt teszi már sok-sok éve. Minden reggel ugyanaz a reggeli, ugyanaz a búcsú-rutin, ugyanaz a munkanap, ugyanaz a hazaérkezés, ugyanaz az éjszaka. Évente egyszer leutaznak az Atlanti-óceán partján fekvő házikóba, ahol minden évben ugyanaz: strand, vacsora, alvás, strand. Egy ilyen strandolás alkalmával a férfi beúszik a tengerbe, ahogy mindig is szokta, de most nem jön vissza. A hullámok közé veszett, vagy csak megszökött, nem tudni. A tragikus esemény azonban az asszony életét meglepő irányba módosítja. A Charlotte Rampling által alakított nő felfedezi saját nőiességét, a már szinte elfeledett szexualitását. A halál (vélhetően azért erről van szó) itt a felszabaduláshoz vezető kapu.

A trilógia második darabja a 2005-ben készült Utolsó napjaim. A filmben a halál az, aminek sajnos mindenki ismeri: a megkerülhetetlen vég. Egy harmincas éveiben járó fiatalemberről derül ki, hogy gyógyíthatatlan rákos, a film tulajdonképpen haláltusájának finom, érzékeny, ízléses dokumentációja. Ez a téma a filmtörténetben már több esetben is feldolgozásra került, Ozon filmjének különlegessége részben egyik fő motívumának, a férfi homoszexualitás egyszerű, magától értetődő, sztereotípiáktól mentes ábrázolásában rejlik, másrészt pedig abban, ahogyan ugyanilyen szemlélettel "közvetíti" a fiatal, nemrég még életerős férfi haláltusáját.

Körforgás

[img id=284038 instance=1 align=left img]A Menedék a trilógia lezáró része. Ha az első rész a halál végső soron új távlatokat nyitó hatását festette fel, akkor a második a lezárót, befejezőt mutatja meg. Ebben az értelemben a trilógia harmadik része az élet örök körforgásának manifesztációja, melynek a halál éppúgy része, mint annak ellentéte, a születés. Mindez természetesen Ozon sajátos értelmezésében elővezetve. A film kezdő képsoraiban egy decens nagypolgári lakásba pillantunk be, ahol Louis és Mousse, a fiatal pár tűkön ülve várja emberüket, hogy meghozza heroin-adagjukat. A díler lihegve jő, és szinte még ki sem lépett a lakásból, amikor a fiú már belőtte magának a várva várt lövést. Hamarosan megkapja a magáét a lány is. A következő snittben egy szolid eleganciával öltözött középkorú nő lép be ugyanebbe a lakásba, egy férfival, szemlátomást lakáseladási célzattal. A nő megrökönyödve veszi észre, hogy az egyik szobában a fiú a szoba közepén fekszik mozdulatlan, de a lány sem ad magáról életjeleket. Később kiderül, hogy a lány túlélte az aranylövést, a fiú azonban nem. A fiú halála után azonban az is kiderült, hogy a lány terhes maradt tőle. Később megint Ozon egyik kedvenc óceánparti nyaralójában vagyunk, strand a közelben, idegesség szellője alig rebben, a lány, immár tisztán készül gyermeke születésére. Egy nap betoppan Louis öccse, a férfiak iránt vonzódó Paul, akit Mousse először kelletlenül fogad, de lassan furcsa, meghitt kapcsolat alakul ki a volt drogos lány és a meleg fiú között. Aztán megszületik Mousse kislánya is...

Mint a többi?

Kritikai szempontból az égadta világon semmiben nem különbözik Francois Ozon új filmje az ezt megelőzőktől. Ugyanazt a mesterire csiszolt szakmaiságot üdvözölhetjük, mint eddig. Ozon nagyvonalúan, elegánsan, mindig, még a legrázósabb témák esetében is ízlésesen megfogalmazott elbeszélésmódja könnyednek, szinte légiesnek tűnik, holott mondandója szinte kivétel nélkül földbedöngölő súlyú. A film szerkezete is hasonló, szinte áttetsző, finoman meghúzott egyenes vonalakból építkező, mégis stabil, mint gránit molekularácsa. Messze nem műfaji filmről lévén szó, mégis tanítani valóan fordulatosan építkezik a cselekmény, a dráma pedig ível, mint - stílszerűen szólva - a szivárvány. A korábbi filmekhez hasonlóan, itt is pontosan komponált, nyugodt és világos képi világgal találkozunk, amely minden eszközével a történet minél pontosabb ábrázolására koncentrál. Mousse szerepében Isabelle Carré, Ozon filmjeinek főszerepeitől megszokottan, komoly színészi ziccert kapott, amivel képes élni. Minden túlzás nélkül megrázó, hiteles, nagy alakítást nyújt. Francois Ozon "Halál-trilógiájának" harmadik része a rendezőhöz méltóan szép, tiszta és igényes munka, az igényes filmek kedvelőinek legnagyobb örömére.

Kinek ajánljuk?
- Ozon filmjeit ismerőknek, rajongóinak.
- Akiket nem riasztanak a komolyabb témájú filmek.
- Melegeknek.

Kinek nem?
- Akiknek az Alkonyat minden idők legmélyebb drámája.
- Akik inkább ücsörögnek az élet valóban naposabb(nak tűnő) oldalán.
- Homofóboknak.

7/10