A történelmi fikció ingoványos területére téved a nagy német rendező, de nem süllyedt el teljesen benne.
Ég már Párizs? – kérdezgette Adolf Hitler rögeszmésen mindenkitől a német főhadiszálláson 1944 augusztusában, ahogy a szövetséges erők közeledtek a francia fővároshoz, és bár a Führernek nehéz volt ellentmondani, a Fények városa valamiért mégis megúszta a pusztulást. Kérdés, hogy miért!
Radikális városrendezés
Bár a németek háztól házra járva porig rombolták az ellenük fellázadt Varsót, pusztító erejű időzített bombát rejtettek el Nápoly belvárosában, és amúgy is vonzódtak a felperzselt föld taktikájához, a francia főváros különös módon szinte sértetlenül vészelte át felszabadítását, annak ellenére is, hogy az amerikai csapatok érkezése előtt felkelés tört ki a megszállók ellen. Történt mindez annak ellenére, hogy Hitler parancsára a legfontosabb középületeket aláaknázták, a Szajna hídjait pedig robbantásra készítették elő, hogy elárasszák és ezzel elpusztítsák a lakott területek majd’ felét. A fáma szerint maga Dietrich von Choltitz tábornok, a helyőrség főparancsnoka rendelte el a rombolás leállítását, az Oscar-díjas Volker Schlöndorff pedig megpróbálta rekonstuálni, miként juthatott erre az elhatározásra a sokat látott német főtiszt, és a rendező nem riadt vissza a történelmi fikció eszközétől sem.
A tények és a fikció
Ami tény: Dietrich von Choltitz valóban a párizsi helyőrség főparancsnoka volt és kapcsolatban állt Raoul Nordling svéd konzullal, aki gyakran járt közben nála politikai foglyok ügyében vagy a Vöröskereszt képviseletében, Párizs pedig túlélte a német megszállást. Ami fikció, von Choltitz és Nordling nem töltött együtt egy egész éjszakát a város sorsát megvitatva, maga a helyőrség nem rongyos kézezer emberből állt, ahogy azt Schlöndorff állítja, hanem 17.000-ből, és számos apró epizód sem igazán álja meg a helyét, de mint mondtuk, a történelmi fikció működik itt, csakhogy nem a jól ismert, de kockázatos "mi lett volna, ha" helyett a biztonságosabb "akár így is történhetett" receptet követve, akárcsak George Clooney Műkincsvadászokja, igen hasonló témában. Ez alapján a svéd konzul titokban kereste fel a város megsemmisítésén serénykedő tábornokot szállodai szobájában 1944. augusztus 24-ének éjszakáján, és egy hosszas beszélgetés során hol józan érvekkel, hol merész blöffel vette rá a hitleri parancsnak való ellenszegülésre. Fogadjuk el mindezt, és koncentráljunk arra, ami történészek álltak vitatott álítások helyett valóban a film erőssége, a kamaradráma műfajára és a két főszereplőre.
Egy árnyalt karakter
Egy kamaradráma sikere két dologtól függ, a remekül megírt párbeszédektől és a (fő)szereplőktől. Schlöndorff, akit eddig is lebilincselt a világháború – A bádogdob, A hajnali tenger, A kilencedik nap, A rémkirály - Cyril Gély Diplomatie című színdarabjából dolgozott, amely valóban a diplomáciáról szólt, az oda-vissza csörtéről, ami a két férfi között zajlott, kölcsönös követelések, ígéretek, fenyegetések és hízelgések folyamatáról, ahol mindketten tartanak megfelelő érveket és adukat a kezükben. Ezt a film tökéletesen adja vissza, és bár kevés fordulat van, azok jókor, jól időzítve érkeznek, a gyenge pontot pedig éppen a külső jelenetek jelentik, ahol például a robbantás előkészületeit és a felkelés kibontakozását mutatják. És innentől minden a két főszereplőn áll. André Dussollier a francia színészet régi iskoláját képviseli, simulékony és meggyőző a sévd konzulként, a nehéz feladat inkább Niels Arestrupnak jutott. A szerep súlya megköveteli, hogy ne legyen se gyáva náci, se jó német vagy az irháját mentő politikus. A történet során kiderül, miket művelt karaktere a keleti fronton – és ez valóban igaz is – Arestrup már negyven éve van a szakmában, de alig tíz éve, nagyjából a Jacques Audiard rendezte Halálos szívdobbanásban nyújtott alakítása óta számít felkapott színésznek, és valóban a legjobbak egyike. Itt egyszerre méltóságteljes, ravasz, kétkedő, erőszakos és befolyásolható. Ha az eredeti Dietrich von Choltitz nem is volt ilyen, Arestrup alakításának sokszínűsége az, ami igazán élvezetessé teszi ezt a sokszor inkább tévédrámának tűnő filmet.
Kinek ajánljuk?
- A történelmi filmek szerelmeseinek.
- Akinek Párizs a világ közepe.
- Akik ismerik és szeretik Schlöndorff életművét.
Kinek nem?
- Akik mozgalmas háborús filmre vágynak.
- Akik szerint akár el is pusztulhatott volna Párizs.
- Akik titkon reménykednek abban, hogy egy filmben majd mégis a nácik győznek.
7/10
