Bibo Bergeron francia rendező első teljes egészében önálló rendezése több, mint egy évszázaddal repít vissza minket a párizsi történelemben. Az 1910-es nagy árvíz kínálta fel a lehetőséget, hogy némi varázslattal és rengeteg kreativitással helyenként borongós, de végső soron vidám animációs filmalkotás születhessen.
Bibo évekig dolgozott az Angyalok Városában, mégis bemutatkozó alkotásával úgy érezte, vissza kell térnie szülőföldjére. Párizs művészekkel teli zegzugos, ódon, épületei a kabaré sztárjaival, a muzsikusokkal, az amatőr, ám annál lelkesebb filmeseivel és önjelölt, ám annál attraktívabb énekeseivel tökéletes környezetet teremtenek egy 3D-s animációs film számára. A térhatás szépen simul a történet stílusához, a látványosan kidolgozott párizsi utcáktól eltekintve viszont nincsenek igazán hatásos effektek, kétdimenzióban alighanem ugyanezt az élményt kínálja.
A hóbortos, kissé bogaras fuvarozó Raoul és szedett-vedett bajtársa a félénk, de tettre kész és álmodozó mozigépész Emile szándékosan kitervelt „véletlenek” áldozataivá válnak. Az egyik fuvar alkalmával – a megnyerő modorú, albínó nagyorrú-majom utasításai ellenére – beljebb merészkednek egy feltaláló üresen hagyott otthonába, és Raoul kétbalkezes vakmerőségének köszönhetően csakhamar kisebb robbanást idéznek elő. Ekkor keveredik össze a növesztő vegyszer és a szép hang kivonata. A sors itt avatkozik be, és egy bolhából csakhamar, ha nem is egy elefántot, de legalább egy embernagyságú muzsikust csinál. A Francoeur névre keresztelt rovar párizsi rémként induló karrierje sajátos irányt vesz, amikor kiderül róla, hogy színpadra született zenei őstehetség. A megalomán, hataloméhes Maynott felügyelő azonban egész Párizst felforgatja ha kell, hogy elkaphassa a szörnyet, és ezzel dicsőséget szerezzen magának. A barátság, a szerelem és az összetartás végül, mint a legtöbb mesében, itt is győzedelmeskedik az elnyomók felett, és a történet igazi boldog befejezéssel zárul.
Bibo filmje – a rendező múltját tekintve talán nem véletlenül – konvencionálisabb, mint Sylvain Chomet 2003-as felejthetetlen Belleville randevúja, de ettől még gyerekek és gyermeki lelkületű felnőttek számára egyaránt szórakoztató időtöltés lehet. A 90 perces hosszúsághoz képest én ugyan hiányoltam a filmből még egy-két „bolha-nótát”, de összességében jól mulattam. Az animációs filmek évről évre sikeresen veszik a tömegszórakoztatás akadályait, és itthon is igen nagy nézőszámra tesznek szert. A film producere Luc Besson volt, aki felismerte, hogy Bibo forgatókönyve meg ér egy nem is annyira olcsó próbát – A párizsi mumus mintegy 25 millió euróból készült. A filmes utalások, a változatos karakterek és a hangulatos, humorral teli képi megoldások – mint mikor az említett majomból termeténél fogva csak a fehér farka látszódik a képkivágáson – összhangban vannak a történettel és valóban élvezhető, egyedi animációt eredményeztek. A Montmartre-i kabaré, a korai mozi – a film elején valódi, archív felvételeket látunk a megáratt Szajnáról és a város elöntött utcáiról –, a párizsi művészélet még a nehéz időkben sem állt le, sőt a katasztrófális helyzetben egyedül a zene és a tánc nyújtott egy cseppnyi szórakozást a civil lakosságnak. Bibo a komor történelmi eseményeket szerethető humorral és együttérzéssel dolgozta fel, és kerekített belőle egy tanulságos és kedves mítoszt.
