Új kor köszönt be példaképek terén: az izomtól végleg sikerült eljutni az agyig. A szuperhősök (Rambo és MacLaine hadnagy) és idióták (Forrest Gump és Dumb és Dumber és...) után itt az igazi, amely a kettőnek keveréke: ösztönösen elszánt és kérdés nélkül laza; sem testre, sem agyra nem kell gyúrnia. Ő a zseni, vagy ha úgy tetszik: egy csodálatos elme.
A második világháború utáni években járunk. Az amerikaiak önelégült felsőbbrendűséggel élvezik győzelmüket - az egyetemeken is. Így van ez Princeton patinás falai között is, ahol a matematika szakra frissen érkezett diákok mind nagyra törő álmaikról, és eredményeikkel kérkednek. Csak egy lóg ki közülük rút kiskacsa módra: John Forbes Nash jr. (Russell Crowe), aki "csupán" az ihletre, az isteni szikrára vár, hogy megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát lássa zsenijének. Nem akar egy lenni az elméleteket nagyszerűen alkalmazó nagy tudásúak szürke seregében: maga akar lenni az elmélet. Társai borzongással és csendes gúnnyal vegyes szeretettel kezelik szent őrültjüket: Nash minden idejét a gondolkodásnak szenteli, és csak bohém szobatársát (Paul Bettany) engedi igazán közel magához. S egy szép napon el is jön a nagy pillanat. A kocsmában, csajozás közben. És megszületik a játékelmélet. Siker, ösztöndíj, állás. Titkosszolgálati munka: kódok, kémek. Szerelem, házasság... Ám hirtelen szertefoszlik minden. Kiderül, hogy világának egy része a valóságban nem létezik, elméje szüleménye csupán...
Ron Howard rendező (Csobbanás, Lánglovagok, Apollo-13, Grincs) oly módon dolgozta fel a még ma is élő tudós életét, hogy nem csupán egy életutat ismerhetünk meg alkotásából, hanem az ezzel párhuzamos korszakok szellemét is. De ne gondoljunk egy elvont frázisokkal zsúfolt alkotásra: a film humoros és megrázó jelenetekben egyaránt dúskál, és ezek kendőzetlen megjelenítésével igazán életszerűvé és átélhetővé sikeredett. A szokásos amerikai heroizmussal pedig könnyedén meg lehet birkózni.
Russell Crowe alakítása zavarbaejtő. Az utóbbi időben mindenki által egyszerűen legladiátorozott Oscar-tulajdonos, aki már-már kezdte magára ölteni a műmacsó szerepet, egy pillanat alatt megszabadult attól. A tudós szerepében visszatérhetett ahhoz az egyszerű és természetes figurához, ami ő maga: mesterkéltség és izzadtságszag nélkül oldja meg a legkényesebb pillanatokat is. Pedig Nash életszakaszainak megjelenítése sem neki, sem pedig a stábnak nem volt könnyű feladat: a történet mintegy ötven évet ölel fel - Russell Crowe a huszonöt- és hatvanéves tudós bőrében is remek. Kis szerencsével 2002-ben is fog szobrot.
