Van a sztárságnak egy olyan pillanata, amikor a népszerűségben fürdő színész olthatatlan bizsergést érez, hogy a kamera túlsó oldalán is megvillantsa tehetségét. S innen már minden azon múlik, hogy valódi tehetség követelt-e magának teret, vagy csupán az öregedő színész keresett idejében menekülő útvonalat, alibit.
Így követhettük Robert de Niro vagy Kevin Costner meglehetősen hullámzó direktori pályáját, de így derült fény George Clooney és Clint Eastwood tagadhatatlan tehetségére is.
Antonio Banderas esete ennél jóval ellentmondásosabb. Miután elhagyta hazáját és a testhezálló Almodóvar-filmeket, hogy áthajózzon Amerikába - kis túlzással -, azok a filmjei buktak meg, amelyekben mutatott is valamit (Eredendő bűn, A test). A tengerentúliaknak láthatóan egy pozőr kellett, egy latinos amorozó, így a rendezés - a kreatív önmegvalósítás - egy idő után elkerülhetetlenné vált. Ám első filmje (Tűzforró Alabama) mindenkit meglepett: nem volt olyan rossz, hogy nevetségessé váljon, de nem is volt olyan kiemelkedő, hogy a nagyobb elismerések közelébe férkőzzön. Ezek után érthető, hogy második rendezését már spanyol nyersanyagból, spanyol földön hozta össze.
A Forró zápor bizonyos szempontból inkább tekinthető első filmnek, mint amerikai párja. Banderas láthatóan több szabadságot kapott, hogy az unalomig ismert irodalmi és filmes toposzba - fiúk a férfivá válás útján - friss vért öntsön. És ő igyekezett is megfelelni ennek a szabadságnak, részben azzal, hogy semmiképpen sem kívánt egy Almadóvar-filmet forgatni. A távolságtartás érthető, ám annál görcsösebb: ahol a Mester a lélek rezdüléseit kutatja, ott Banderas álmodozni kezd, ahol Almodóvar hallgatásba burkolózik, ott felfedezettje zengő hangon szaval. Mert épp az a legnagyobb baja a filmnek, hogy olyasmit erőltet, amit magunktól kellene észrevennünk. A költészet ugyanis rendszerint nem bombasztikus hasonlat, nem szavak hangzatos érthetetlensége, nem egy előre bejelentett zivatar, hanem - Radnóti szavaival élve - egy csuklás borozás után: természetes és magától értetődő gesztus. Banderasnak viszont ehhez kell egy, a saját hangjába szerelmes narrátor, aki kimódolt szövegével szinten tartja a film költészetigényét. Kell egy fondorlatos, a világítás valamennyi trükkjét kihasználó filmnyelv, mely folyton az álmok és vágyak, vagyis a láthatatlan megfogalmazására tesz kísérletet. Ez pedig anynyira lelassítja és körülményessé teszi az amúgy vállalható alkotást, hogy a nagyszabású végkifejlet - ahol a nyári sorsok végérvényesen beteljesülnek - szinte érdektelenné válik. Szerencsére a színészei nem hagyják cserben, főként a Sötétkékmajdnemfekete című filmben már bizonyított Raúl Arévalo hozza az agresszióba menekülő kamasz barátot. S talán az ő történetszála a legerősebb is.
A Forró zápor leginkább egy hosszú, kedvetlen esőhöz hasonlítható. Olyanhoz, amely kitörölhetetlen árkokat váj a földbe, és a talaj legmélyebb rétegeibe is leszivárog. A Langyos eső azonban, belátom, sokkal rosszabb cím lenne.
