Dwayne The Rock Johnson volt már minden a filmvásznon, csak akasztott ember nem, nem sokan mondhatják el magukról, hogy miután derékon alul skorpiótestet öltöttek, egy másik filmben tüllszoknyában pipiskedtek. A kőarcú, acéltestű és sodronyizmú egykori pankrátor azonban csak lőni meg ütni szeret a legjobban, így felvette magára a Rohanás bosszúálló angyalának bőrkabátját, és két órán át iszonyú keményen nézett. Hiába.
Ilyen testalkattal és fejjel márpedig akciósztárnak kell lenni, nem Fogtündért játszani egy iszonyú kínos vígjátékban. Johnsonnak az jönne igazán jól, ha valaki remake-t készítene a Kommandó című Schwarzenegger-filmből, és rábízná a főszerepet, tessék csak elképzelni a szivarral a szájában ellent hentelő, rezzenéstelen arcú csávót, na ugye. A Rohanás lehetett volna egy jó lépés ebbe az irányba, hiszen egy agyatlan akciófilmről van szó, de sajnos a forgatókönyv annyira pocsék lett, hogy azon nincs annyi fejbelőtt áldozat és összetört autó, ami segíthetne.
A Sofőr egy kőkemény egykori fegyenc, akit tíz éve elkaptak, most meg kijött a sittről, hogy a tesóját kinyíró, őt meg börtönbe juttató bandán bosszút álljon, értsd: kinyírja mindet. Kiváló alapötlet, jó kis filmet lehet belőle forgatni, gondoljunk csak itt Charles Bronsonra, ahogy aprópénzzel tömögeti a frottírzoknit, és szótlanul ütlegeli a nyikhajt, aki a feleségét/lányát/babáját/macskáját abajgatta. A motiváció megvan, beül a kocsiba (ilyen küldetésre szigorúan csak klasszikus amerikai verdával lehet menni, most éppen egy 1970/72-es hibrid Chevelle-lel), fogja a hatlövetűt (még egy főhajtás a klasszikusok előtt) és mindenkit megkeres, aki keresztbe tett neki.
A sztoriban van még egy Zsaru és egy Gyilkos is, ők a főszereplők, így nevük sincs, mert nem kell nekik, egy-egy zsánerhőst hoznak, mint Clint Eastwood annak idején a név nélküli pisztolyhőst. A baj csak az, hogy Bronson, vagy Eastwood karakteréhez képest a Rohanás szereplői bántóan sorjás farostlemezre felszegelt gyerekrajzok, még a lecsúszott alakokat egyébként megbízhatóan hozó Billy Bob Thortonnak sem sikerült beleugrania rendesen a rendőrjelmezbe, pedig erőlködött becsülettel. A film számos logikai bukfence közül a legidegesítőbb az, hogy ha ez a csávó tíz évet lehúzott a sitten, akkor minek rohan? Miért kell neki szinte futva lelőni azokat, akik bántották? Miért nem kérdezi meg őket a többiekről, hogy ki a megbízó?
Ha ezeken mégis túlteszi magát az ember, és próbál belemerülni az egyébként stílusosan filmezett, szokatlan, de nem hatásvadász beállításokkal operáló képsorokba, akkor is ideges lesz, mert a rendező (vagy az író?) két olyan mellékszálat is beleszőtt a történetbe, aminek nemcsak semmi keresnivalója nincs a filmben, de tönkrevágja azt a kis izgalmat, feszültséget, amit a Sziklából facsart izzadság tart össze erőlködve. A kissé neurotikus Gyilkos csajozása és a Zsaru drogproblémái ugyanis érdektelenek, nem tesznek hozzá semmit a karakterhez, akik pont azért névtelenek, mert mindegy, milyen háttérrel bírnak.
Ennek a filmnek a vágó mellett az tett volna igazán jót, hogy a bosszútól nem látó, de autót ettől még rendkívül jól vezető főhőst (a bankrablás utáni autós üldözéses jelenet volt a film csúcspontja) a Nem vénnek való vidék könyörtelen bérgyilkosa üldözte volna azzal a hülye frizurájával, na tőle tényleg féltem volna én is, meg talán a Sofőr is. Értékelés: 4/10.
