Strindberg nőgyűlölő darabjában Julie kisasszonyról kiderül, hogy férfifaló és férfigyűlölő egyszerre volt. A mű végén megöli hősét a szerző.
Különös kamaraprodukciót rendezett Felix Alexa a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdió színpadán. Egy férfi küzd benne két nővel, s persze el is esik ebben a küzdelemben. Strindberg darabja azonban nem a bűnös férfiról szól, hanem a szerző egész életen át tartó küzdelméről – a nőkkel. Az Uppsala-i Egyetemen egykor orvosnak tanult, ám a diplomát megszerezni nem tudó író számára láthatólag megoldhatatlan pszichikai kihívást jelentett a nagybetűs Nő. Az életében háromszor házasodó, mindannyiszor sikertelen családi életet élő művész csak Nietzschéhez hasonló intenzitással tud szeretni és gyűlölni is: kegyetlen drámájában kíméletlen ítéletet mond szereplői felett, és közben a nézőket is próbára teszi. Valamiért mégis képes lekötni érdeklődésünket – a nemek közti kapcsolat túlságosan érdekel bennünket ahhoz, hogy közömbösek maradjunk az általa felkínált dráma iránt.
Márpedig a Julie kisasszony csakugyan vad, szexuálisan motivált dráma. Shakespeare-i módon szentivánéji egymásra találásról szól, az ösztönök hatalmáról, melyek a hősöket – a gazdag úri kisasszonyt és a ház hű szolgáját – szinte megvakítják, úgy zuhannak egymás karjaiba az ellenállhatatlan vonzalom viharában. Ám a heves testi szerelmet, mely ebben az előadásban a konyhaasztalon nyer kielégülést, követi a másnap reggel súlyos kiábrándulása. Jeanról kiderül: hideg számító, Julie-ről pedig, hogy gyűlöli a férfiakat. Ám bűnhődnie, legalábbis a darab saját idejében, végül csak a nőnek kell. Kérdés persze, hogy milyen életet fog élni az általa halálba segített Julie emlékével, tiszta vallásos érzület vezette kedvese, a szintén szolgáló Kristin oldalán a végzetes találkozást túlélő férfi.
A színművet a már fiatalon igen jó nevű bukaresti rendező, Felix Alexa állította színpadra. Mindent megtesz azért, hogy a darabban felfedezhessük azt, ami belőle a mának, és pont nekünk szól. Szerinte, ahogy erről az igényes ismertetőben nyilatkozik, „a mű mind a mai napig megőrizte erejét, erőszakosságát és perverzitását”. Úgy gondolja, ez az „érzelmi erőszakosság” magával ragadja a nézőt, ahogy a cinizmus is, amely miatt Strindberg „2012-ben is nagyon modern tud lenni”.
Ami az ily módon körvonalazott cél elérésére hivatott rendezői koncepciót illeti, a kolozsvári darabban a helyszín, az uradalmi konyhában (a szintén neves Carmencita Brojboiu alkotása) a legmodernebb konyhai felszerelések is megtalálhatók. A jelmezek is maiak: magas sarkú cipő, feszülő szoknya. Mindez azt jelzi: a rendező valóban nem történelmi relikviaként bánik a szöveggel. És persze az élesre fent kések sem véletlenül láthatók már az előadás legelején a falon. Azokat használni is fogják a csehovi recept szerint.
A másik nagy ötlet az alma. Hatalmas kosarakban áll a színpadon, és igencsak fontos dramaturgiai szerep jut a gyümölcsnek, mely mint tudjuk, antik szerelmi és bibliai bűnbeesési szimbólum. A termékenységre utal, mint Szent Iván Éje. S persze állítólag egyszerre jelképezi a női mellet, s félbevágva a női szeméremtestet is. Csoda-e hát, ha az éjszaka közepén szerteszét gurul a sok alma, s egy adott pillanatban mindent beborít.
A rendezői koncepció mellett érdemes kiemelni a színészek munkáját. A frissen Érdemes Művészi címet szerző Bogdán Zsolt formálta alak ugyan már túl van első lángolásai korán, mégis képes elhitetni velünk, hogy van ereje elcsábítani a gróf leányát. A Julie kisasszonyt játszó Pethő Anikó kicsit hisztérikus szerepében, időnként meg sírós kislány, de tud nagyon nő lenni, és időnként még félelmetes is. És külön kiemelendő Kató Emőke magába záruló Kristinje, mely már-már ikonszerű tömörséggel fogalmazza meg Julie kisasszony élő ellentétét, a fiatalon feketébe öltözött, tiszta és kemény harmadikat.
A szünet nélkül játszott előadás él, mindvégig lefoglalja a nézőket. Csúcsjelenete az, amikor a férfi egyetlen mozdulattal levágja Julie kedvenc kanárijának a fejét – a nézők még elfelé is azon vitatkoztak, hogyan tudta megoldani a rendezés, hogy az élő madárból csakugyan fej nélküli tetem legyen. A fejét vesztett madár Strindberg kegyetlen színházának nagyon tömör szimbólumaként jelenik meg az előadásban: a nézőn múlik, mihez kezd ezzel a vadsággal. Ám valamivel adós marad a rendezés: nem tud meggyőző magyarázatot találni szerzője rejtélyére, így e kegyetlenség kicsit feloldatlan, ha tetszik, értelmezetlen marad, ami a darab hatását némileg mégiscsak csökkenti. Ám alig valamivel az öthetes próbaidőszak után tartott bemutató után még talán nincs teljesen kész az előadás – közben is csiszolódhat, erősödhet. Érdemes rá, mert csakugyan élő színház ez.
