Ej, azok a régi szép idők, amikor még rendezvényről rendezvényre, búcsúról bálra, bálról esküvőre adogatták a zenészt, hogy nem is került elő csak hetek múltán. Nehéz időkben, és kell-e mondani, mostanság ilyeneket élünk, imigyen kesereg az erdélyi cigányzenész, a filmes pedig áll a faluvégen vagy a kocsma előtt, és begyűjt mindent, hisz a zenei örökség mellett a muzsikussorsban is felettébb érdekelt. És a muzsikussorsok, mit ad isten, meglehetősen egyformák; a múltba révedések, főleg, ha jó kolozsvári Ursus oldja a nyelvet, rendszerint bővérű menyecskék és többnapos italozások emlékeibe torkollnak. Ha játékfilmben esne szó ilyesmiről, és ami azt illeti, esik is sűrűn (legutóbb például Tony Gatlif, a gyökérkeresést iparszerűen űző francia filmjében, a Transylvaniában láthattuk ugyanezt, Európa vezető színészeivel eljátszatva, megrendezve), rögvest közhelyt ítélne a partjelző, de ami egy játékfilmesnek csapda, az a dokumunkásnak maga az aranybánya. Mert a valóság tényleg verhetetlen, ha révedés közben kell ráncot rendezni, és így nincs is az a csajos-piás visszaemlékezés, mórickás összekacsintás vagy keserű múltidézés, ami ne nyerne valami egyedi színezetet, akár a sötétebb drámai, akár az anekdotikusan vidám fajtából. Zenei aláfestésnek meg ott a falu- és kocsmazaj, ami a legnépibb népzenénél is autentikusabban hangzik: ebbe a csörömpölő, természetes hangzóanyagba ékelődnek aztán a tényleges produkciók, az együtt zenélések és a táncmulatságok, melyek a rendezői koncepció szerint rendszeres időközönként váltják a falusi riportokat. Minthogy a zenei betétek lennének a film hivatalos cégérei, a kelleténél talán hosszabban időzünk egy-egy előadásnál, még azok után is, hogy az arcokból és gesztusokból idővel nyilvánvalóvá válik: jóval többről van itt szó, mint egy hétköznapi hivatás gyakorlásáról. E repetitív ráérősségben valószínűleg benne van a produkció sorozatmúltja is, a most mozikba került anyag egy előző életében ugyanis tévésorozat formájában létezett. A tévés keretekből való kibújás azonban csak részben sikerült: az előképnek megtett Buena Vista Social Club persze vonzó program, a választott műfajjal azonban az a baj, hogy Wendersék egyszeri sikere dacára nem létezik. A népmesei méregetésnek azonban, hogy hozzunk is, meg ne is, legyen kifutása a történetnek, meg ne is, eleget zenéljenek benne, meg privátim is birtokon belül kerüljünk, szóval mindennek a dramaturgiai tilitolinak maguk a remekül megválasztott mesehősök isszák meg a levét. A nyomorúságos körülmények között élő Titi keserűsége vagy a hatvan éve együtt élő, együtt zenélő öregek többet, hosszabb játékidőt - s ha már egyszer nagyban, a mozifilmes térfélen játszunk -, kevesebb ismeretterjesztést és ad absurdum kevesebb muzsikát érdemeltek volna. Még akkor is, ha ez a muzsika és tánc éppenséggel legféltettebb kincsük, jogos büszkeségük.
