Aki eddig csak áhítattal, magasztos és mély mondanivalóval teli elemzéseket hallott, olvasott a 19. század festészetéről, kiemelkedő művészeiről, és esetleg eközben ásítozni támadt kedve (ejnye!), az feltétlenül olvassa el Christopher Moore könyvét.
[img id=512828 instance=1 align=left img]A szerző nem tett mást, mint fogott egy nagy turmixgépet, beledobott egy nagy adag művészettörténetet, sok-sok humort, izgalmat, misztikumot, némi romantikát, pár festményt, jól összekeverte és elegánsan tálalta (magas pohárban, hogy stílszerű legyek). Ez lett a Te szent kék!
A történet Vincent van Gogh öngyilkosságával kezdődik, aki golyóval a mellkasában tántorog el a doktorhoz, majd összeesik. Hogy pontosan mi történt, azt két barátja próbálja kideríteni, Lucien Lessard és Henri Toulouse-Lautrec. Egyre több a furcsa, megmagyarázhatatlan esemény, és rendszeresen felbukkan a rejtélyes Színember. És valami miatt van Gogh gyűlölte a kéket.
Lessard újra találkozik szerelmével, múzsájával Juliette-tel, akit hosszú ideig eltűntnek hitt, de a felbukkanásával valami megváltozott. Halott múzsák, emlékezetkiesésben szenvedő festők – és a sok-sok kék valahogy mindenhol ott van. Mint az árnyékként megjelenő kicsi és púpos alak. A nyomok pedig a legnagyobb festőkhöz vezetnek, így Henri és Lessard beleveti magát a párizsi életbe. Kávézók, buja, átdorbézolt éjszakák, kurvák, modellek, ópium és alkohol. És hogy mi lesz ebből? Természetesen a rejtély megfejtése.
Eközben viszont megtanulunk festőül. Mire vége a történetnek, értjük mit jelent a fény, tudjuk miből lesz a festék, megértjük, hogyan lehet ábrázolni a mozgást a vásznon, sőt olyan hasznos információkat is megtudunk, hogy Renoir kedvenc múzsájának melyik testrésze volt a legvonzóbb. (Nem, nem az!) És persze nevetünk. Sokat és sokszor. (A metrón olvasókat ezért mindenképpen az otthoni olvasásra biztatnám.)
Moore könnyed és roppant elegáns módját választja a szórakoztatásnak. A dialógusok és leírások sziporkáznak, egy percig nem eresztik el az ember figyelmét, de ennél még többet is tesz. Megmutatja, hogyan kellene a művészettörténetet tanítani. Nem bemagoltatni kell, vagy negyven perc alatt átpörgetni egy kivetítőn a festményeket, hanem megismertetni a művészt. Hogy mit gondolt, honnan jött, miért lett az, aki. A várost, ahol alkotott, és a környezetét, ami hatott rá. Ezt teszi a szerző is, ezzel a szókimondó, izgalmas és teljesen agyament kalanddal, ami után szinte fáj visszazökkenni a meglévő kéktelenségbe.
A könyv illusztrálása pedig kifejezetten egyedi és ötletes. Moore a könyvben szereplő festők képeit illesztette a történetbe, pontosan oda, ahová passzolnak. Az ötlet piszok jó, de hát nem színesben kapjuk. Persze kedvcsinálóként remekül működhet, a fekete-fehér képek után óhatatlan vágyat érzünk, hogy az interneten rákeressünk a képre, és ha már ott vagyunk, a művészről is olvasgassunk egy kicsit, mert érdekes megtudni, vajon mennyi a fikció Moore-nál és mennyi a valóság. Az ügyesen szőtt történet csattanóját nem sejtjük előre, és ez nagyon jót tesz a történetnek. A sztori misztikuma meg a karakterei imádnivalók.
A kiváló fordítás Pék Zoltán tollából való, és hangos köszönet jár neki, mert itt minden összejött. A francia hangulat (pont annyi francia szóval, amit még a nyelvet nem ismerő is ért), a kor jellegzetes beszédstílusa és a finom – máskor meg középvaskos – humor.
Ha összegeznem kéne: így akarok művtörit tanulni. Meg mást is.
