Németországban vagyunk, tizenöt évvel a berlini fal leomlása után. Az egykori filozófia szakos egyetemi hallgató, Mux végignéz Európa legliberálisabb fővárosán, és belevág filmkezdő monológjába. Arról elmélkedik, hogy része egy társadalomnak, amely elvesztette eszményeit, amelynek tagjaiból kiveszett a felelősség és az önbecsülés érzete. Mert milyen ország az, ahol Michael Schumacher lehet a példakép, akinek a legfőbb erénye, hogy gyorsan veszi a kanyarokat és nem fizet adót? Mux harminchárom éves. Vagy megváltja a világot, vagy eladja a lelkét neki... Az előbbi mellett dönt.
Az Egy mukkot se! című német film főhőse felsőfokú tanulmányai során bizonyára szembesült azzal, hogy az ideális társadalom igénye szinte egyidős az emberiséggel, s az utópia nem más, mint törekvés az elrontott, tökéletlen teremtés korrigálására. Javítanivaló pedig a liberális demokráciában is akad bőven. Miért nem jár kézen fogva a szabadság és a rend? Az egyéniegyedi emberi jogok követelése mellé miért nem társul a közösséget védő magatartás? Max ugyan exfilozófus, de gyakorlati ember. Tudja, hogy a legemelkedettebb eszmék is csak annyit érnek, amennyi a mindennapokban megvalósítható belőlük. Nekivág küldetése teljesítésének. Hirdetés útján társat keres, és felveszi segítőnek a német egyesítés óta munkanélküli Gerd Grabowskit. A kerek, tésztaképű férfi legfőbb erénye, hogy teljesen reménytelen eset, semmihez sem ért, legfeljebb ahhoz, hogy egy DVD-kamerával loholjon főnöke után. Max ugyanis világjobbító törekvéseinek minden mozzanatát dokumentálja.
Max és Gerd naponta váltogatják működésük színterét, és amikor három hónap múlva leltárt készítenek, önmaguk is meglepődnek az eredményen. Hatszáznyolcvanhárom bliccelőt, négyszáztizenhárom gyorshajtót, több száz bolti szarkát, tizenkét exhibicionistát fogtak el és büntettek meg, nem beszélve a szemetelőkről, a kutyapiszkot a járdán hagyókról. Az emberek pedig - némi szóbeli ellenállás után - fizetnek, és szemlesütve hallgatják az erkölcsi kioktatást, mert tudják, hogy szabálysértést vagy bűntettet követtek el. Persze, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. A visszaeső falfirkást Max szembefújja, a látását elvesztő fiút elüti a vonat. Néhány szerencsétlen kimenetelű eset azonban nem tántoríthatja el a főhőst attól, hogy megalakítsa a Közösségi Szellem Társaságát, újabb és újabb embereket, figyelő szemeket vonjon be a munkába, országszerte csoportokat hozzon létre. Mux nem rasszista, utálja a német felsőbbrendűséget, csak rendet szeretne a rendetlenségben. A nemzethez intézett kiáltványát felkarolja a média, a számlaszámra dőlnek az adományok, de az emberek mégse akarnak megváltozni.
Sokféle előképe volt Marcus Mittermeier rendező első filmjének. Említhetnénk a bűnt megtorló Magányos hősöket, az önszerveződés veszélyeit fölmutató Harcosok klubját, a mindennapok káoszát megjelenítő Összeomlást. A forgatókönyvet jegyző és a főszerepet is játszó Jan Henrik Stahlberg irodalmi mintája - a két főszereplő karakterét és a szerelmi szálat illetően - Cervantes regénye. Max beleszeret Dulcinea-Kirába, a pincérnőbe, s a kapcsolatra rávetíti a minden testiségtől mentes lovagi ideált. S teszi ezt a diszkók és a gyorsszex közegében. Az eszmény bukása gyilkossághoz vezet, s ezután már önjáróvá válik a főszereplő bűnmegelőző tevékenysége. És sajnos önjáróvá válik a hazájában szép sikereket elért film is, mint az olyan alkotások, amelyek egyetlen ötletre épülnek. Bármennyire hatásosak, nem egy esetben szívszorítóak a különböző jelenetek, hamar kiderül, hogy egyetlen téma variációit látjuk másfél órán keresztül. Ennyit viszont nem bír el a profi és amatőr színészek tehetsége, a dogmastílust idéző formanyelv sem. Leül a történet, a nézőben pedig feltámad az utópisztikus vágy a tökéletes film iránt.
