Az univerzum végtelen ürességével, mindenféle veszéllyel és saját létezésük értelmével szembesülni kénytelen hősök történetei számos sci-fi kiindulópontjául szolgáltak. Ridley Scott új filmje, a Mentőexpedíció és annak a Marson túlélni kényszerülő hőse apropóján összegyűjtöttük a zsáner néhány egyszemélyes, illetve kevés szereplőt felvonultató alapművét.
2001: Űrodüsszeia (1968)
Stanley Kubrick alkotása megkerülhetetlen darab a sci-fi történetében, alapjaiban változtatta meg a tudományos-fantasztikus filmekről alkotott képünket. A rendezőzseni művének tökéletességig kidolgozott részletessége, elképesztően rideg, komótos tempója ugyan próbára teszi nézője türelmét, de cserébe felejthetetlen élményt biztosít, és a magára maradt űrhajós, Bowman és a fedélzeti számítógép, HAL párharca különösen emlékezetes. Amellett, hogy a 2001 a szó legszorosabb értelmében tudományos és fantasztikus film, egy átfogó és meglehetősen zord sugallatú mű az emberiségről, hogy hová jutott eddig és merre tart(hat). Számtalan kérdést vet fel, és kevés választ nyújt, emiatt (is) éles vitákat generál és temérdek értelmezési lehetőséget kínál a mai napig. Több olyan kortárs hollywoodi rendező, mint Ridley Scott vagy Christopher Nolan is első számú inspirációként tekint rá, és bárhogy is interpretáljuk, a 2001 utánozhatatlan remekmű.
Apollo 13 (1995)
Ron Howard akkor van igazán elemében és képes kiemelkedő műveket készíteni, ha valós eseményeken alapuló történeteket filmesít meg. A Hajsza a győzelemért, a Frost/Nixon vagy az Egy csodálatos elme mind ide tartoznak, miképpen a balszerencsés űrpilóták megpróbáltatásait feldolgozó Apollo 13 is. Az űrhajózás fénykorában Jim Lovell (Tom Hanks), Fred Haise (Bill Paxton) és Jack Swigert (Kevin Bacon) asztronauták az Apollo-program következő Holdra szállására készülnek, ám útközben olyan súlyos baleset éri űrhajójukat, hogy céljuk onnantól kezdve már nem küldetésük teljesítése, hanem életük megmentése lesz. Noha Howard filmje idén ünnepli bemutatásának huszadik évfordulóját, az idő egyáltalán nem fogott rajta, hiszen a végkifejlet ismeretének tükrében és a sokadik megtekintés után is változatlanul roppant izgalmas alkotás, mely felsőfokon műveli a feszültségteremtést, ugyanakkor bámulatosan és közvetlenül tudósít az űrhajós szakma hátteréről, és nem utolsó sorban a központi irányító rendszer hétköznapi néző számára ismeretlen működéséről.
Napfény (2007)
Mára alig maradt olyan zsáner, melyben a Trainspottinggal híressé vált Danny Boyle eddigi pályafutása során ne próbálta volna ki magát. A legkülönfélébb műfajokban is magabiztosan mozgó brit direktor 2007-ben kameráját a világűr, pontosabban a Nap felé fordította, és elkészítette a kétezres évek sci-fi alkotásainak egyik legtöbb vitát – legalábbis ami az utolsó tíz perc cselekményét illeti – kiváltó művét. Történetében a Nap rohamosan veszít erejéből és a teljes kihűlés fenyegeti, ezért tudósok egy kis csoportja az óriás csillag felélesztésének érdekében arra a feladatra vállalkozik, hogy egy hatalmas nukleáris töltetet eljuttat a Napba és ott felrobbantja. A misszió számtalan kockázattal jár, különösen, mikor a csapat rábukkan egy évekkel korábban, hasonló céllal útnak indított űrhajóra. A Napfény műfajidegen fináléja joggal okozhat a nézőnek csalódást, ám ettől eltekintve Boyle stílusos, fordulatos és vizuálisan lélegzetelállító művel tette egyszerre színesebbé saját munkásságát és a zsáner palettáját.
Hold (2009)
Duncan Jones debütáló alkotása bámulatos példa arra, hogy minimális összegekből is lehet színvonalas és különleges sci-fit készíteni. A mindössze ötmillió dolláros költségvetésből dolgozó brit rendező nem kizárólag a büdzsé, hanem szereplői létszámát tekintve is a minimalizmusra törekedett. Főhőse, Sam (Sam Rockwell) három éve dolgozik egyedül a Holdon, ahol létfontosságú feladatot lát el: a parányi égitesten naponta kitermelt és a Földre szállított héliummal pótolja bolygónk kiürülő energiatartalékait. Egyhangú mindennapjainak eseményeit csak a központi számítógéppel, Gertyvel (kinek Kevin Spacey kölcsönzi zseniálisan a hangját) tudja megosztani, miközben alig várja, hogy családjához hazatérhessen. Egyik nap baleset éri munka közben, és mire visszatér holdjárójához, olyan horderejű felfedezéssel szembesül, mely egész ottlétét megkérdőjelezi. A Hold a sci-fi zsánerét ugyan nem forradalmasította, mégis ígéretes, figyelemre méltó és bátor rendezői bemutatkozás. Szűkszavú, hűvös, lassú tempójú mű, igazi ínyenc darab a műfaj rajongóinak, melyben Sam Rockwell remek alakítása és Clint Mansell sejtelmes zenéje egészen sajátos atmoszférát teremtenek, emellett elegánsan tisztelegnek az alapművek (2001: Űrodüsszeia; Solaris) előtt.
Gravitáció (2013)
A 2013-ban bemutatott sikerfilmek közül talán a Gravitáció váltotta ki a legnagyobb visszhangot. A mexikói Alfonso Cuarón már előző filmje, Az ember gyermeke számos snittjével új szintre emelte a hosszú beállítás fogalmát, majd ezt tovább fokozta a Gravitációval, ami azon kivételes művek közé tartozik, melyben a 3D-technika nem pusztán felesleges máz, hanem a történet elengedhetetlen része. Cuarón elsőként teremtette meg nézői számára az űrbéli létezés átélhető illúzióját, nem véletlenül halmozták el technikai díjak tucatjaival. Két űrhajós, Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) és Dr. Matt Kowalski (George Clooney) újabb napja kezdődik az „irodában”, éppen a Hubble űrteleszkópot szerelik. Ám amikor egy felrobbant műhold darabjai meteorként csapódnak űrhajójukba, elszabadul a pokol. A kollégák odavesznek, a kapcsolat a Földdel megszakad, és innentől kezdve a két asztronauta csak egymásra számíthat a mérhetetlen űrben, mialatt oxigénjük és energiájuk vészesen fogy. A Gravitáció nem kizárólag technikai szempontból briliáns és egyedi alkotás (tizennégy perces nyitójelenete rögvest beírta magát nemcsak a műfaj, de a filmtörténelem könyveibe is), hanem mert triviális történetének szimbólumai (lásd Stone lebegését magzatpózban) újabb és újabb izgalmas értelmezési szintekre emelik a filmet.
