Koltai új filmjének megítélése – és élvezete – egy szimpla választáson múlik: szabványos szórakoztató moziként nézzük vagy ennek szürreális alternatívájaként.

Szabálytalanra sikeredett zsánerfilmek esetében két népszerű interpretációs lehetőség adódhat: a mű azért nem felel meg bizonyos normáknak, mert ún. szerzői műfajfilmmel van dolgunk, ami tudatosan kezdi ki az tradicionális zsánerkódokat (ez az optimista verzió), vagy pedig a mű azért nem felel meg bizonyos normáknak, mert az alkotók nincsenek tisztában ezekkel, így működtetni sem tudják őket (ez a pesszimista verzió). A „norma” képlékeny fogalmának hozzávetőleges belövéséhez persze nem árt egy hagyomány, amiből a Magic Boys rögtön előránt minimum kettőt (de inkább többet): egyszerre lenne gengszterfilm a brit vérvonalon, illetve ugyancsak a szigetország tradícióira építő vetkőzős prolivígjáték. A két műfaj közti kapcsolatot a magyar szál volna hivatott megteremteni, de a nagymenők közé keveredett szegedi lúzerek sztorija ahelyett, hogy koherenciát hozna a Magic Boys széttartó stílus- és zsánerhalmozásába, még inkább szétzilálja azt. Néhány jelenet után az ártalmatlan Jackie Brown-utánérzésként induló mozi betéved az alacsony költségvetésű, de annál szürreálisabb provinciális műfajmutációk felségterületére, majd ott is ragad – ezen a vidéken pedig már nem Guy Ritchie vagy az Alul semmi jelentik a normát, hanem a mexikói vagy a fülöp-szigeteki filmgyártás. És ebben a ligában az angol-kanadai-magyar koprodukció átlagon felül teljesít.

Utóbbi igaz egyébként a hazai színtér viszonylatában is: szemben az olyan művekkel, mint a S.O.S. Love!, a Szuperbojz vagy a Kis Vuk, a Magic Boys szállítja az elvárható attrakciókat: a látványvilága közelebb áll egy mozifilmhez, mint egy szappanoperához, a nagy dérrel-dúrral beharangozott külföldi színészek nem csak kurta mellékszerepeket kaptak, a szponzorált jelenetek pedig alig néhány esetben tolakodóak (de az online lottózás bemutatása például pont ilyen). Ahol elvérzik, az a szorosabban vett zsánerhagyományok precíz működtetése, különös hangsúllyal az átveréseken és szerepcseréken alapuló gengsztervígjátékok alapkövetelményein. Habár a Magic Boys arányaiban sok szereplőt mozgat, a különböző motivációkból és cselekményszálakból álló komplex szerkezet szinte teljesen működésképtelen, a figurák ad-hoc módon kerülnek egyik helyszínről a másikra (lásd a finálét) vagy karakteridegen döntésekkel hiteltelenítik az egyes fordulatokat, így hiába idézi a film néhány stiláris megoldással (osztott képmezők), színészválasztással (Madsen, Vinnie Jones) és frappáns egysorossal a Ritchie-Tarantino-iskolát, nagyjából annyi köze van hozzá, mint a Batbabe: The Dark Nightie című softcore szexvígjátéknak A sötét lovaghoz.

A fent említett hiányosságot Koltai filmje groteszk, esetenként a queer-szubkultúrát idéző elemekkel ellensúlyozza, ami egyrészt megkülönbözteti Sas Tamás és Kabay Barna hivatkozott munkáitól – ezekben a legjobb szándékkal sem fedezhető fel efféle sajátságos tartalmi többlet –, másrészt pedig megnyitja egy másféle befogadói pozíció lehetőségét. Ugyan gengszterfilmként nehezen értékelhető – mert hiányoznak a jól felépített fordulatok, az ennek megfelelően megírt karakterek, mi több, még az erőszak is –, a cselekményt rendre megakasztó performanszok (függetlenül azok kivitelezésétől), az erőteljes színstilizáció és a stílus amúgy is hevenyészett egységét tovább roncsoló magyar kolorlokál (vele együtt a szinte kizárólag a magyar szereplőkhöz kötődő olcsó és banális humor) példaértékű paramozivá teszik a Magic Boys-t. Ebből szempontból már lényegtelen, hogy mint gengsztervígjáték igen rossz, hiszen szürrealista műfajdekonstrukcióként viszont igen szórakoztató, mely kapcsán hosszú órákat lehet elmélkedni a laktózmentes tejtermékek, a kék fények és vörös bársonyfüggönyök vagy a The Mill nevű szadomazo-klub maszkjainak szimbolikus jelentéséről. (A performansz-motívumhoz visszatérve: a gengszter- és gender-szerepek ilyetén szétzilálása egyébként eleve markáns hagyomány a műfaj brit verziójában, a klasszikus Performance-tól olyan újkori mesterművekig, mint a karaoke-mániás bűnözőkkel operáló Love, Honour & Obey, azaz a készítők itt ráéreztek egy létező és igen magas kult-potenciállal bíró tradícióra.)

A Magic Boys legbizarrabb sajátossága mégis az, hogy premierje óta napi több tucat vetítésen nézhető meg a fővárosban. Összehasonlítás végett: míg a szintén speciális ízlést előfeltételező Berberian Sound Studio hetente 2-3 alkalommal látható, a Magic Boys csak ma több, mint ötvenszer (nem ritkán üres termekben – ez saját tapasztalat). Bár az már most nyilvánvaló, hogy a film ilyen típusú bemutatása éppoly esélytelen és abszurd vállalkozás, mint a szegedi fiatalemberek esetlenkedése a londoni éjszakában, az korántsem kizárt, hogy a Magic Boys idővel megtalálja a maga közönségét – valahol az internet és az éjszakai műsorsáv rejtett bugyraiban, bepasszírozva a Queer Duck-animációk és a Bikini Med School közé.