A gyermekkorból már jócskán kilépett, a felnőttkorba viszont sehogy sem akar betagozódni Nemes Gyula filmjének hőse. A végtelenített, az évek számával szinte már meghatározhatatlan fiatalság életérzését fogalmazza meg az Egyetleneim című új magyar film. A főszerepet a zene játssza, mely leginkább hivatott kifejezni az életkor érzelem- és tudatvilágát. Fölvonul a hazai elektronikus és alternatív zene krémje, hogy muzsikájukra vágja Dobóczi Balázs újszerű képeit Völler Ágnes. Állítólag négyezer-ötszázszor tette meg ezt. Magyar mozifilmben ilyen villódzás még nem volt, ugyanakkor ehhez a fésületlennek, kiszámíthatatlannak tetsző látványhoz nagyfokú tudatosság és szinte már didaktikus kompozíció társul. Mintha egy technozenész most lépett volna ki a retorikai kurzusról...
A film nyitó és záró jelenetében egy fiatal lány áll egy magányos fa alatt, s egy fiúhang kérdezi tőle: "És te ki vagy?" Elhangzik a felelet és a viszontválasz. A felütés a drámairodalom egyik legerőteljesebb nyitányát idézi. Shakespeare Hamletje kezdődik ezzel a felszólítással: "Állj, s felelj, ki vagy!" Amit tehát látni fogunk Nemes Gyula alkotásában, az önmeghatározási kísérlet, egy budapesti dán királyfi próbálkozik azzal, hogy meglelje identitását. A film keserű tapasztalata, hogy keresi, de nem találja.
Az Egyetleneim szerkezeti ívét egy névtelen fiatalember csajozása adja. A fiú a magyar főváros reprezentatív turisztikai helyein, a félalternatív szórakozóhelyeken, magánlakásokon és tömegközlekedési eszközökön ismerkedik a lányokkal. Bemutatkozásként szívesen beszél a preraffaelita festészetről, Heidegger filozófiájáról, de nem idegen tőle a tömegkultúra sem. Szívesen készít a lányokkal álszociológiai felmérést azok szexuális tapasztalatvilágáról. A szituációk és a sete-suta monológok alkalmat teremtenek a forgatókönyvíróknak, hogy néhány szellemes nyelvi fordulatot vagy kimódolt jópofaságot elsüssenek. Zene, csajozás, városarculat - mindez kitölthetné a filmidőt. De ez csak a felszín Nemes Gyula művében. A fiú a Szigeten megismerkedik egy különös lánnyal. A kapcsolat látszólag egy a sok közül, a szerelem nincs a viszonyba belekalkulálva. Egymással folytatott beszélgetéseikben keveredik az önvédelmező hazugság és a kitárulkozás, őszinteség vágya. Terhesség, abortusz, és a fiú kései felismerése, hogy elvesztette a legfontosabbat az életéből.
A névtelen fiú és a különös lány történetét a nézőnek kell összeraknia. Minden olyan alkotás kapcsán, mely a történetmondás nehézségeinek esztétikai elvére, mozaikos, elhallgató narrációra épül, felmerül a kérdés, hogy megéri-e a befogadói aktivitás. A nézőben az Egyetleneim kapcsán kétségek maradnak. Banális sztorit látunk a felnőttkortól, a valós vagy gondolt szürkeségtől, netán a felelősségtől ódzkodó korosztályról. A fiú számára a gyermekkor volt a teljesség és a boldogság időszaka, ezért is vallja magát a film eleji felszólításban - igénytelen és visszatetsző szójátékkal - pedofilnak. A gyermekkort a dunai úszóház jelképezi, ahol a nagyapjával töltötte a nyarakat, ahová most is mindig visszavonul, s amit egy építkezés miatt elvesznek tőle. A retorikus utolsó felszólításban már nem tud válaszolni az önmeghatározást firtató kérdésre.
Profi színészek, amatőrök és a rendező baráti köre alkotja a szereplők listáját. A sokféleség összehangolása komoly rendezői feladatot jelent, s meg is haladta Nemes Gyula erejét. Az Egyetleneim akkor izzik fel, amikor a profik játszanak. Avar István főnökként villanásnyit kiabál, így legalább megtudjuk, hogy a fiúnak van munkahelye. Sztankay István megfáradt taxisofőr, akinek elege van az önkereső és félrészeg álfiatalokból, kesernyés monológja színészi remeklés. Tóth Orsolya megkapta - nem csak ezért a filmért - a legjobb női alakításért járó díjat az idei szemlén. A fiút megformáló Kovács Krisztián kellemes meglepetés és felfedezés.
