Volt egy film pár évvel ezelőtt, amelynek egyetlen izgalmas pontja Giovanni Ribisi alakítása volt, egyébiránt lefelé kókadozó szemhéjjal néztem a kalandfilmnek szánt sivatagi "kamaradrámát", ez volt A főnix útja. Azóta rendezője, John Moore készített egy rossz Óment (haha), most pedig az előzőeknél mindenképp figyelemreméltóbb Max Payne-t. Amelynek ismét egy színész az erőssége: Mark Wahlberg.
Visszaszámlálás
Hogy a Max Payne mennyire írja majd bele magát az akciófilm-történetbe - van ilyen egyáltalán? - , majd eldönti az idő, nekem van egy olyan gyanúm, hogy különösebben nem fogja. A fehérneműreklám-hősből elsőrangú színésszé érett Mark Wahlberg pályájának sem fontos mérföldköve a film - persze szégyene sem, sőt, alakításai között mégis érdemes megjegyezni.
A színész elmondása szerint sokat készült a szerepre, s megformáláshoz "mélyre, a legsötétebb sötétségbe kellett ásnia", hogy hiteles legyen. A sötétség jogos, hiszen a film atmoszférája rideg, elidegenedett. A Max Payne egy népszerű, lövöldözős komputerjáték adaptációja, s alapja egy bosszútörténet. Főhőse a címszereplő (Wahlberg) New York-i detektív, akinek rejtélyes körülmények között megölik a családját, lányát és feleségét. A tettesek egy különös drog hatása alatt követték el tettüket, ezért Max következő lépése logikusan az, hogy megtalálja, kitől származik a kábítószer. Beépül hát a drogmaffiába és elkezdődik a visszaszámlálás a leszámolásig.
Adaptáció
A videójáték-adaptáció rendezőjének bizony figyelembe kell vennie, hogy komoly rajongótábor igényeit kell kielégítenie a film készítésekor. John Moore filmje messze a legjobb adaptáció, amely eddig készült. Hogy ez mennyire tudható be annak, hogy a direktor állítása szerint igyekezett a rajongók kéréseit lehetőség szerint maximálisan teljesíteni -, azt nem tudom, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy akkor jó-e a műfaj darabja, ha játékra hajaz, vagy ha teljesen elrugaszkodik attól. Úgy tűnik, a Max Payne megtalálta az arany középutat. A játék addiktív jellegére jó példa, hogy Wahlberg például szándékosan ki sem próbálta, mivel egyrészt nem akarta, hogy befolyásolja, másrészt pedig mivel még sosem játszott kompjuterjátékkal, és nem akart függővé válni tőle.
Noire-játék
A kékes éjjeli bosszú-miliőben/atmoszférában megkoreografált akciójelenetek rendben vannak, a probléma azonban nem is a vizualitásban keresendő. Sokkal inkább abban, amiről alkotóink nehezen feledkezhetnének meg, vagyis a sztori alapjául szolgáló játékról. Engem egy másik, abban az esetben képregényt adaptált film noir-utánzatra emlékeztet a Max Payne, amely világában-hangvételében már annyira sötét volt, hogy a sok sötéttől megcsömörlöttem. Itt is hasonló történik: annyira akarja az Egyszemélyes háború Max Payne egyszemélyes háborújának nyomasztó voltát ábrázolni, hogy az igyekezetben elvesznek az árnyalatok. A fekete az fekete lesz, jó fekete, mondjuk, valljuk be, de sokkal nem több. Az akciófilmek és kompjuterjátékok és Mark Wahlberg rajongói mindenesetre biztosan megtalálják benne a maguk örömét.
Kinek ajánljuk?
- A bosszútörténetek kedvelőinek.
- Azoknak, akik szerették a számítógépes játékot.
Kinek nem?
- Aki nem kedveli a sötét tónusú filmeket.
- Akik szerint az adaptálás csak rontani tud az eredeti művön.
