Családi szennyes

A mai európai büntetőtörvénykönyvek – halálbüntetés híján – többszörös életfogytiglanra kárhoztatnánk a görög ősidők szinte valamennyi részesét, mitológiájukban bőséggel találkozhatunk vérfertőzéssel, csonkításos apa- és anyagyilkossággal és kannibalizmussal. Kontinensünknek – a homéroszi eposzokat és ógörög sorstragédiákat is átható – mítoszi gyökere "komilfónak" (illendőnek) nehezen nevezhető, korhatár-besorolásával minden européer médiahatóságnak meggyűlne a baja. Őszinte brutalitása azonban nem jelent meg se a két évvel korábbi "titán-filmben" (A titánok harca), se az újabbiban, A titánok haragjában. A "brutalitás" mindössze a látványvilágra korlátozódik, a 2010-es moziban ráadásul egy fia titán sem szerepelt, értékelhető történet se nagyon, most ellenben van. Titán is, történet is – még ha továbbra is elsősorban a vizualitás a domináns.

Halhatatlanok között a halandó

Tíz éve béke honol a hellászi vidéken, az istenekkel és szörnyteremtményeikkel hajdanán sikerrel birkózó félisten (Zeusz balkézről született fia), Perszeusz (Sam Worthington) nyugalmasan halászgat fiával az Égei-tenger vizein. Ám a Tartarosz mélyére vetett főtitán, Kronosz – nem mellesleg Zeusz (és Hadész és Poszeidón) atyja – elégedetlen a sorsával, és új támadást indít az Olümposzi istenek ellen. Sosem látott sötét lényekkel kísért lázadásához szövetségeseket is megnyer a halhatatlanok közül, az alvilág urát, Hadészt (Ralph Fiennes) és hadisten Arészt (Edgar Ramírez). Perszeusz ismét kénytelen vértbe bújni, pajzsot és lándzsát ragadni, különösképpen, hogy fenekedő titánok foglyul ejtik atyját, Zeusz főistent (Liam Neeson).

A látvány a nyerő

[img id=362447 instance=1 align=left img]Azért ne legyenek kétségeink, A titánok haragja sem úgy fog bevonulni a filmtörténelembe, mint jól sikerült, egyedi megközelítésű és történetvezetésű, remek párbeszédekkel megtűzdelt opus. Míg két éve azon fanyalgott a néző, hagyján, hogy A titánok harca még alibi szinten sem próbálkozott meg valamiféle sztorival, de legalább a látnivalója rendben legyen – de nem volt, nagyon nem. A 3D-és technika és a trükkök igyekeztek elvinni a balhét, ám silányra sikeredtek, illetve olyanra, mintha a túlkávézott (agyon-energiaitalozott) trükk-mesterre tolták volna a felelősségét, mondván, hogy szabad kezet kap, csináljon a szoftverekből akármit. (Csinált.) Itt azonban szerencsére szó sincs erről. A titánok haragja látvány- és számítógép-effektes részlege parádés munkát végzett. Ben Davis operatőr, Martin Wlash vágó, illetve a design, a művészeti és a vizuáliseffekt-csapat teljesítménye minden fájó hiányosságért – szegényes cselekmény, jellegtelen párbeszédek – kárpótol, s a térdimenzió is működik (ezért aki kíváncsi a filmre, moziban nézze meg, ne várja meg a DVD-kiadást vagy a tévés sugárzást).

Minden fanyalgás dacára a 125 millió dollárból készült első rész világszerte majd' félmilliárd dollárt termelt.

Érthető, hogy a Warner Brothers leforgattatta a második felvonást, nagyjából ugyanazon szempontok alapján – antik, szandálos miliő, karizmatikus főhős, válogatott, legyőzhetetlennek tűnő szörnyszülöttek; mindehhez képest másodlagos forgatókönyv –, de a látványát tekintve messzemenőkig magasabb színvonalon, mint korábban (azon sem csodálkoznánk, ha újabb folytatás vagy folytatások következnének). A forgatókönyvírók és a rendező cseréje nem sok érdemi változást hozott, született egy némileg átgondoltabb script, amit eredetibbnek azért nem mernénk mondani (pedig a görög-római mitológia a film kifogyhatatlan kincsesbányája), ha az ősi, mitikus idők hangulatában és lényégében a legjobban eltalált és legeredetibb képi átiratát szeretnénk megtekinteni, akkor nézzük meg a Valhalla – A vikingek felemelkedése című Nicolas Winding Refn (lásd még: Drive – Gázt!) remekművet. A direktori székben Louis Leterriert – A szállító 2., A nyakörv, A hihetetlen Hulk (Edward Nortonnal és Liv Tylerrel) – váltó Jonathan Liebesman (A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet) érdeme az, hogy rendes történet helyett "látvány–bumm-mal" székhez szögez másfél órára. Igaz, a dél afrikai rendező az előző munkájával, A Föld inváziója – Csata: Los Angeles már megmutatta, ezt jól tudja. (Írhatnának már neki egy rendes forgatókönyvet is).

A titánok haragjában Worthington karizmatikus testi adottságai érvényesülnek, ami illeszkedik is a "kép mindent visz"-koncepcióba. A rutinos nagyászok, Neeson, Fiennes és Bill Nighy pedig élvezik, hogy kisujjukból kirázható alakítást kellett hozzátenniük a nagy egészhez (amiért nyilván jó pénz ütötte markukat).

Összességében, ha kikapcsoljuk az agyunkat, és pusztán a szemünk közvetítette igen szapora és túláradó ingereknek adjuk át magunkat, kifejezetten jól fogunk szórakozni. De ne legyenek túlzott elvárásaink az antik mítoszokat illetően.

Kinek ajánljuk?
- A látványos 3D-és mozit szeretőknek.
- Aki csalódott A titánok harcában.
- Másfélórára a való életből kizökkenni akaróknak.

Kinek nem?
- A görög mitológiát ismerőknek (különösen: történészprofesszoroknak).
- Aki szerint fontosabb a történet, mint a vizualitás.
- Aki szeret egy filmen gondolkodni.

6/10