Tizenhat alatt nem ajánlott, de huszonhat fölött is csak azoknak, akik meg tudnak birkózni vele. Ez a mozi időtlen közhelyekkel dobálózik és nagyon jól csinálja. Filmes eszközökkel, Biutiful címen szembesít azzal, hogy bárki megy el az életedből, masszívan hiányozni fog.
A 2010-es Cannes-i év több jelölést is hozott a Biutifulnak, de a még levegőben lógó elismerések tengeren innen és túl (BAFTA- és Oscar-díj jelölések) mintha azt üzennék, hogy erre az egész világ felkapja a fejét, sőt, fejet is hajt az alkotó- és szereplőgárda előtt.
Ezek a reakciók nem meglepő tükrei annak a közel két és fél órának, ami az összes feledésbe merült farkastörvényt leporolja: főleg azt, amelyik szerint a törvényhozó mindenkivel egyformán kegyetlen, de vannak, akikkel kegyetlenebb.
A nagyon koncentrált cselekmény egy főállású szülő archetípusát állítja középpontba, és már ezzel az alaphelyzettel odacsap egyet a nőknek: a két gyerekét jóformán egyedül nevelő Uxbal (Javier Bardem) nem csak egy mániás depressziós és gyógyult (?) alkoholista anyával szemben nyerhetne gyermek-elhelyezési pert, de ez napjainkban, Barcelonában épp így történik. Bardemet már eddig is láthattuk lélekemelő vagy nehéz alkotásokban (A belső tenger, Nem vénnek való vidék); színészi teljesítményéhez már azokban sem fért kétség. Most egy frissen diagnosztizált rákos beteg apa, Uxbal bőrébe bújik, aki naponta vét a törvény ellen, hogy megmentsen néhány törvény ellen vétő életet. A sztoriban megbújó jókora szentimentalizmus ellenére minden egyes kocka letisztult és könyörtelen helyzetekkel szembesít, amelyek néha mosolyra, sokkal gyakrabban pedig sírásra húzzák az ember száját.
Az egészen aprólékos, végletekig kidolgozott, mégis hanyag vagy éppen vontatott jelenetek megváltást nem, csak újabb rosszat mutatnak, amelyekben minden boldog pillanat csak könnyű ampullák vagy súlyos üvegek tartalmának köszönhető. Az ilyen pillanatok pedig igenis úgy kellenek, mint egy falat kenyér, mert a 21 grammot és a Bábelt is jegyző Iñárritu ott sokkol, ahol lehet. Helyenként megpróbál apró pozitívumokat dörgölni a rémült és kiábrándult néző orra alá: A teljes játékidő alatt emberi kapcsolatokat boncol; forgatja, nézegeti őket, lerombolja majd fölépíti; aztán gondol egyet és kijelenti, hogy emberi kapcsolatokkal minden túlélhető. Barátságról és szerelemről magyaráz; pár percre biztonságot ad, aztán hátat fordít azzal, hogy ne bízz senkiben. (Főleg ne az éhes emberben; még akkor sem, ha az éhes ember a barátod.) Többnyire a képek vagy a történtek továbbgondolása is bőven elég lenne ahhoz, hogy a mindenkori farkastörvényeket a huszonegyedik században is hatályosnak éljük meg, de Iñárritu mindig rátesz egy lapáttal: csak ahogy elidőzik egy arcon, vagy túl sokáig hagyja beszélni a színészeit. Megmutat egy apró részletet, mintha véletlenül felejtették volna ott, pedig nem. A címként használt melléknévvel is csak borzol: a nyelvi/nyelvészi érzékkel megáldott (vagy megvert) nézőt sokkolja vele, ahogy a spanyol párbeszédek alatt futó angol felirattal is: miért is olyan megrázó a „to go” igét összemosni az elmúlással? Nem feltétlenül az, ha nem éltünk hasonlót. Iñárritu élt, de ebbe is csak a végén avat be. Így valóban mindent megtesz azért, hogy a Biutiful könnyes és maradandó legyen, csak vigasztalni nem tud. Nem akar.
9,5/10 pont
