Baj az, ha a színészek és a rendező elidétlenkednek egy egész filmet? Csak bocsánatos bűn, ami remek szórakozást nyújt másfél órára, de feledhetővé és súlytalanná teszi a végeredményt.
Kinek ajánljuk? A régi Szellemirtók kedvelőinek, azoknak, akik egy teljesen felhőtlen nyári vígjátékra vágynak, Melissa McCarthy kedvelőinek, és persze azoknak, akik a dologban a feminizmus dicsőséges térhódítását látják, noha nem feltétlenül arról van szó.
Nem szokás szeretni a remake-eket, nem is véletlenül, így kevesen örültek annak, hogy Ivan Reitman 1984-es klasszikusa is erre a sorsra került, miután a megfilmesítési jogok hosszú évek után elérhetővé váltak. Aztán óriási felháborodás követte, hogy kiderült, az újrázás női főszereplőkkel készül, és nem sokat segített, hogy az első előzetes kifejezetten gyengére sikerült. Pedig nem volt rossz az elgondolás: az elmúlt években megjelent és népszerűvé vált egy egész generációnyi tehetséges női komikus, akik sokféle szerepre alkalmasak, a rendezéssel megbízott Paul Feig (Koszorúslányok, Női szervek, A kém) pedig kifejezetten specialistája a velük folytatott munkának és az akcióvígjátéknak.
Kezdjük a szereplőkkel, és csak aztán a történettel. Kristen Wiig és Melissa McCarthy már dolgoztak együtt a remek Koszorúslányokban, logikus volt őket egymás mellé tenni, és akárcsak Wiig, a nála kevésbé ismert Leslie Jones és Kate McKinnon is Amerika legendás szórakoztatóműsorában, a Saturday Night Live-ban nevelkedtek és tanulták ki a szakmát – bár igazán nagy produkcióban még nem szerepeltek -, tehát összeszokott, jó csapatról van szó. Ehhez jön, hogy kijöjjön a klasszikus Charlie angyalai felállás titkárnak a színészileg kevésbé képzett, jóképűnek mondott Chris Hemsworth, aki hajlandó volt teljesen hülyére venni magát, illetve a még élő egykori Szellemirtók nagyrésze is bevállalt egy-egy kisebb szerepet, hozzáadott értékként. És ez így együtt nem rossz alap.
A történet természetesen nagy vonalakban a régi: három zakkant tudós, akik a parajelenségek és gyakran kinevetett elkötelezett kutató és kívülálló – jelen esetben egy testes afro-amerikai metróalkalmazott hölgy – rájönnek, hogy a megszaporodott szellemészlelések mögött egy gonosz összeesküvés áll. Bár sikerül megtalálniuk az illetőt – aki sokban hasonlít rájuk -, már elkéstek, és a szutykos szellemek rászabadulnak New Yorkra és megszállják a bumfordi, de kigyúrt Hemsworth testét, így megindulhat a nagy leszámolás a mindenféle protonfegyverekkel felszerelt csajok és az ektoplazmás démonok és szellemek között.
A Szellemirtók akcióvígjáték, de csak vígjátékként működik igazán, akcióként nem, Érdekes módon pont azok a részek a legélvezhetőbbek, amikor semmi fontos nem történik, amikor a lányok kipróbálják a kütyüjeiket, kaját rendelnek és hasonlók, mert ezek a csajok ebben jók, az egy az egyben szituációkban, az improvizált marhulásban. Feig nem szokott hozzá a nagy akciójelenetekhez, ő kisebb formátumban szokott gondolkodni és dolgozni, így ezek többnyire összecsapottak, hangsúly nélküliek – például az egyes szellemek nem mindig felismerhetőek, pedig külön poénokat írtak rájuk -, a film első harmadát záró koncertes nagyjelenet pedig kifejezetten kínosra sikerült. Ez baj, és sokat levon az élvezeti értékből, ha egyáltalán létezik olyan kifejezés, hogy élvezeti érték, mert vannak ezzel kapcsolatban bizonyos kételyeim.
És van persze egy harmadik dimenzió is, és nem a csak helyenként megvillanó 3D-s megvalósításra gondolok, hanem az eredeti mű előtti, gyakorlatilag kötelező tiszteletadásra. Az új Szellemirtók persze meghajol a régi előtt, kétpercenként utalva arra vagy kölcsönözve tőle, de nem ragaszkodik annak minden fontos momentumához. Megjelennek az ikonikus tárgyak és helyszínek, feltűnnek a régi szereplők – Dan Aykroyd a legjobb közülük -, ami tök szimpatikus és nyilván okos dolog, de ez azt is jelenti, hogy aki nem látta az eredetit, az időnként úgy érzi majd, hogy lemarad valamiről.
Értékelés: 6/10
