Az utóbbi években nem volt divatos kedvelni Thort, a Bosszúállók eszméletlen sikere azonban a skandináv istenre is vetett dicsfényéből. A Marvel Univerzum lendülete viszi majd még messzebre is a pörölyös hőst, s annak ellenére, hogy a kritikus időnként a sarokban nyűszít, a benne élő gyermek mindvégig hangosan tapsikol: ahogy szerette az első kalandot, úgy bekajálta a folytatást is.
Köszönhető ez elsősorban Lokinak és az őt alakító csodálatosan kimért Tom Hiddlestonnak – és kivételesen a hozzá tartozó tisztességes szinkronnak is. Loki nélkül az egész film fabatkát sem érne. Mert valljuk be, Thor (Chris Hemsworth) egyszerű mint a bot, szerelme Jane (Natalie Portman) iránt nem sok újdonságot tartogat, a történet – az aktuális gonosz, Malekith (Christopher Eccleston) hát nem megint sötétségbe akarja borítani az egész univerzumot? – szintén nem összetettségéről fog elhíresülni. Az egyetlen igazán izgalmas karakter itt most Lokié, aki úgy forgatja köpönyegét, ahogy más fehérneműt cserélt, szarkasztikus és szexi – annyira hogy egy ponton azt vettem észre, neki drukkolok, Thor meg csinálhat, amit akar. Úgy tűnik, egy jó antagonista elvisz a hátán egy filmet, pláne ha még időnként meglepetést is okoz a nézőnek. Márpedig Loki ebben is nagy.
Sajnálom, hogy a forgatókönyvíró gárda – istenem, megint egy kisebb hadsereg kellett egy valljuk be, nem túl bonyolult sztori összerakásához – nem szánt több időt a többi szereplőre, dr. Erik Selvig (Stellan Skarsgard) a humor által ugyan kapott némi színt még, a többieknek azonban maradtak a sablonok. Egy fél órát igazán hozzácsaphattak volna a filmehez, és akkor lehet, hogy Thort se gondolnánk unalmas figurának – de a szórakoztatásért szerencsére nem ő, hanem a látványtervezők feleltek. Ők viszont kitettek magukért tisztességesen: osztogatják a szemcukorkát rendesen, igazán izgalmas, ahogy a fantasy és a sci-fi elemei vegyülnek az általuk kreált világban.
A meseszerűség egyébként az egész filmet átjárja. Amíg Kenneth Branagh Shakespeare-en edzett stílusa nem volt teljesen Marvel kompatibilis, addig Alan Taylor filmjén látszik, hogy igazi franchise darab – amíg azonban a Bosszúállókban úgy éreztük valódi tétje van az eseményeknek, addig a Sötét világ a legkevésbé sem sötét. Lehet, hogy most kellett volna inkább a királydráma, ki tudja, talán Branagh bevállalósabb lett volna a világvégével… Alan Taylor mindenesetre nem volt az. Bár a film elején van néhány ígéretesen borongós pillanat, az akció árnyékában elveszik a komolyság, és az élet-halál harc egy népmesei sárkánnyal vívott küzdelem fenyegetésével ér fel. Persze kérdés, kell-e bárkinek igazán, hogy Thor lelki vívódásai filmidőt kapjanak, hogy a nolani A sötét lovag után minden képregényhős a tinédzserek hősei helyett a felnőttek valódi ikonjaivá érjenek? Nem biztos. A Marvel úgy tűnik, hogy a színtiszta szórakoztatást tűzte zászlajára, és ehhez a humort, az igéző látványvilágot és a közérthetőséget választotta fegyveréül. És ebben a közönség egyre ritkábban talál hibát, hiszen a Bosszúállók és a Vasember harmadik kalandja után a Thor is ott van, ahová alkotói szánták: a box office élén.
