A pszichoanalízis elméleti és gyakorlati megfontolásai nemcsak a modern pszichológia fejlődésére voltak óriási hatással, de jelentősen formálták a XX. századot is, illetve a mai napig meghatározóak a nyugati gondolkodás szempontjából. David Cronenberg tehát nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a legendás tudományterület születését és korai fejlődését megpróbálja a két legfontosabb alapító, Sigmund Freud és Carl Gustav Jung személyiségén keresztül feltérképezni. A kanadai rendezőt elsősorban a két pszichológus megromló kapcsolata érdekli, és leginkább Jung viharos szerelmi életére koncentrál. Ebből a motívumból bontja ki a svájci tudós figuráját, majd ellentétbe állítja vele Freud racionális és cinikusan hideg karakterét, és a szakmai ellentétek személyes gyökereit kezdi el kutatni.
Cronenberg olvasatában Jung szenvedélyes megszállott, aki a protestáns, nyárspolgári neveltetés, illetve az általa propagált módszer, a személyiség kibontakoztatása között őrlődik, miközben a merev Freudot kizárólag a tudományos elismerés, a módszer akadémiai elfogadtatása motiválja. A Veszélyes vágy így felvázolt pszichológusportréi kifejezetten izgalmasak és ígéretesek, mert nemcsak hogy szembemennek a kanonizált képpel, de felvetik a híres tanok sajátos értelmezési lehetőségeit is. Bár Cronenberg rutinosan vezeti fel a feszült alapszituációt, és a karaktereiben rejlő potenciált is kiemeli, a közöttük kirobbanó konfliktussal mégsem tud megbirkózni. Filmje végül nem váltja be a nagy ígéreteit, és unalmas konzervativizmusba fullad: műve egzotikus figurákkal levezényelt, korrekt melodráma, de sajnos nem a pszichoanalízis szerzői olvasata.
Bár a tudományterület legfontosabb alapfogalmai (a testiség, a szexualitás, az erőszak, a vágyak) tökéletesen egybecsengenek a cronenbergi életmű legjellegzetesebb motívumaival, a rendező nem sokat kezd az alapanyaggal. Mivel a legfőbb hangsúlyt a Jung és a betege (a későbbi gyermekpszichológus Sabina Spielrein) között szövődő botrányos kapcsolatra helyezi, óhatatlanul idealizálja a svájci pszichológus jellemét, hiszen ő – a távolságtartó Freuddal szemben – megéli és megtapasztalja a saját módszerét. Cronenberg ráadásul komoly energiákat fektet az eltérő társadalmi, vagyoni és vallási háttér bemutatásába is, mert így kívánja alátámasztani szokatlan jellemábrázolását – érvelése azonban nemcsak erősen vitatható, de sokszor kifejezetten egyoldalú és hiányos is. Nemcsak Freud bántó rugalmatlansága és Jung hősies idealizmusa problémás, a rendezőnek azt sem sikerül megvilágítania, miért vonzódik annyira a svájci tudós a misztikumhoz és az okkultizmushoz. Nem tisztázza a két pszichológiai felfogás alapvető különbségeit sem, ehelyett inkább félrevezető, üres, gyakran kifejezetten sztereotip ellentétpárokat képez (árja-zsidó, tehetős-szegény, felszabadult-frusztrált, spirituális-racionális). Hiába ad a szereplők szájába érdekes eszmefuttatásokat, és hiába kezd a társadalmi és emberi konfliktusok boncolgatásába, végül mégsem képes meggyőzni minket arról, hogy az általa kibontott történet, illetve a pszichoanalízis meghatározó fejlődési irányai között bármiféle komolyabb összefüggés lenne. Cronenberg sajátos Freud és Jung-ábrázolásai valóban érdekes és provokatív vitát indíthatnának – a rendező azonban sajnos nem szolgál elfogadható érvekkel, így új értelmezési területeket sem nyithat meg. Az ösztöneit követő, a szakmai etikának és az uralkodó szokásoknak hátat fordító hős fejlődéstörténete teljesen szokványos dráma – annyi különbséggel, hogy a szereplők jelen esetben leginkább a pszichológia lehetőségeiről, illetve a tudatalattiról beszélgetnek.
Freud és Jung munkássága és alakja egészen a populáris kultúráig leszivárgott: a szexuális elfojtások, az álomfejtés, a híres kanapé ma már mindenki számára ismerős fogalmak – nem véletlen tehát, miért támadhat erős hiányérzete a nézőnek a látottakat illetően. Cronenberg szépen komponált képekben, kellemes tempóban mesél a két tudósról, és Keira Knightley erőltetett alakítását leszámítva a színészek (elsősorban Michael Fassbender, Viggo Mortensen és Vincent Cassel) teljesítménye is kiváló, mégsem sikerül felkavarnia az állóvizet. Az ígéretes felütés szép lassan rutinos biztonsági játékba fullad: a botrány, a meglepő fordulat, a provokatív szerzői vélemény elmarad, így a végeredmény egy igényes, de kissé unalmas tévéfilm hangulatát idézi. Freud és Jung a XX. század elején fenekestül felforgatta a világot, Cronenberg mindebből sajnos szinte semmit nem tud visszaadni. A páciens lassan elszenderedik a kanapén.
