Milyen lehet egy alkoholista és egy prosti szerelme? Képzelhetik. Illetve nem tudják elképzelni, mert filmen olyan szép, hogy Oscart is lehetett kapni érte. A díjnak Nicholas Cage, a Las Vegas végállomás című film férfi főszereplője örülhetett, partnerét, Elisabeth Shue-t pedig egy jelöléssel díjazták. Mindez persze még nem jelenti azt, hogy ezt a mélylélektani rémdrámát könnyű elviselni. Egy fiatal író annyit iszik, hogy kirúgják a filmgyárból, ő pedig elhatározza, hogy eladja minden kacatját, elmegy Las Vegasba, és halálra issza magát. Ott aztán beleütközik mentőangyalába, Serába, aki mellett rájön, hogy egész életében a magányt nem tudta elviselni. A mentőangyal nem ment, igaz, a piás sem védi meg a lányt: egyik sem akar a másiktól semmit, csak jó érezni egymás közelségét. Mert a lányt is gyötri a félelem a magánytól, vagy tán az élettől is. A film végére aztán a férfit elviszi a pia, nincs happy end. Piásnak, prostinak egyaránt van lelke, ez a lélek pedig a beteg társadalom tükre - mondja a mozi.
Persze valójában nem erről van szó. A rendező realizmussal próbálkozik, de hollywoodi módra: belegabalyodik a pornóba, felszínes lélekelemzésbe, ahol közhelyek pótolják a személyiséget. És sajnos egy tucat film után ismét Las Vegas a fő látványattrakció, pedig ha sokat nézed ezt a giccsvárost, végleg elromlik az ízlésed.
Így aztán csak melléktermék marad, hogy ez a társadalom egy pillanat alatt le tudja nullázni jól szituált középosztálybeli polgárait. A filmbeli főszereplő csak bonyodalmasabb módját választja az ilyenkor megmaradó teendőnek, az önpusztításnak. Mert ha ma valakit kirúgnak, megnézheti magát. Egy darabig kilincsel, de aztán rá kell jönnie, hogy vannak jobbak, különben sem ő az a fazon, akit keresnek (fiatalabb kell), meg aztán általában is le akarják építeni a személyzetet. Fizu nélkül viszont nem megy a dolog: a szép otthonban minden részletre van, elsején keményen kell perkálni a ház, a kocsi, a hifi részleteit - segélyből erre már nem telik. Elmehet gyorsbüfébe segédmunkásnak vagy hajléktalannak. Ha van tartaléka, az persze más, de az amerikaiak többségének nincs, valahogy arra dresszírozták őket, hogy nem érdemes spórolni. Így aztán az elővárosi kultúrflóra megroppanása a kilencvenes évek igazi drámája.
Itt a filmen azonban mindez csak könnyített formában jön elő: ez a pasi régi piás, azért rúgják ki, zsákutcáját magának köszönheti. Arra pedig legfeljebb a mélypszichológia tudja a választ, ki miért kezd el inni. A fordított út érdekesebb lett volna, tudniillik az, hogy mit csinál az ember, ha csak úgy ukmukfukk összeomlik kipárnázott élete és nincs tovább? De ez túl bonyolult lett volna, marad a piás és a prosti szerelme, meg az érthetetlen önpusztítás. Művészetnek pedig az elmagányosodás lerágott csontja.
Az a bosszantó, hogy mindez realizmusként van előadva, a történet alapja egy önéletrajzi regény, amelynek írója (John O'Brien) úgy végezte, ahogy a mi piásunk a filmen. Emellett a sok szex/pornó jelenet (és szöveg) azt a látszatot is kelti, hogy itt valami nagy bátorsággal találkozunk, hiszen olyasmiről esik szó, amiről nem illik beszélni. Végül is ne bosszankodjunk, Hollywood olykor olyan, mint a gyerekek, akik szeretnek csúnya szavakat ismételni, felnőttek bosszantására vagy saját passziójukra. Ki-ki majd eldönti, hogy nézi, hallja, élvezi, vagy szidja - csak háromszáz forint. Annyit megér...
