Egy remake-nek talán még nehezebb dolga van a filmek világában, mivel egy nagyon fontos alkotóelemnek általában híján van: a létjogosultságnak. Sajnos Kimberley Peirce Carrie-je sem lóg ki ebből a sorból: a másfél órás film egyetlen képkockája sem győzött meg arról, hogy indokolt volt újra feldolgozni a telekinetikus lány tragédiáját.
Stephen King első, saját nevén megjelent regénye megélt már két feldolgozást, egy fölösleges folytatást, sőt még musical is készült belőle. Azonban Brian De Palma 1976-os verziójánál fojtogatóbbra egyik sem sikerült. A Carrie olvasva sem kellemes élmény, ugyanakkor olyan univerzális témákat dolgoz fel, melyek nem csak a középiskolásokat ragadja meg, hiszen a sanyarú sorsú főhősnő a különcök archetípusát testesíti meg, aki végső soron arra vágyik, hogy elfogadják és szeressék – ki nem tud ezzel azonosulni?
Ezzel a Carrie-vel valahogy mégsem tudunk szimpatizálni: Kimberley Peirce végig távolságot tart a figurától, hogy a vele történtek ne érjék olyan kellemetlenül a nézőt. Pedig pont ez lenne a lényeg: átélni mindazt, amit vele történik, hogy végső soron az áldozatot lássuk benne. A film elején Carrie (Chloe Grace Moretz) 16 éves korában, életében először szembesül azzal, hogy menstruál – az iskolai öltözőben. Bigottan vallásos anyja (Julianne Moore) nem készítette fel erre, így a lány pánikba esik, osztálytársnői pedig kinevetik. Azonban nem csak a hormonok, hanem valami más is elszabadul a lányban: telekinetikus képességeit csak fokozatosan tanulja meg uralni, miközben megpróbál beilleszkedni a többiek közé. Közben a zuhanyzóban történt atrocitás miatt néhány lányt megbüntetnek, akik bosszút forralnak Carrie ellen. A tragédia elkerülhetetlen.
Chloe Grace Moretz tehetséges lány, de nem erre a szerepre termett. Ugyan mind a testtartásán, mind a tekintetén látszik, hogy legszívesebben két méterrel a föld alatt járna, az egész kisugárzásából hiányzik a szerencsétlenség. Julianne Moore-tól viszont végig kirázza a hideg a nézőt: Carrie anyjaként egyszerre szánalmat és félelmet keltő jelenség.
Amikor viszont beüt az a bizonyos tragédia (majd’ negyven éves könyvnél nem tudom, mennyire lehet még spoilerről beszélni, de aki nincs tisztában az eseményekkel, ugorjon egy bekezdést) az egész hihetetlenül súlytalanná válik. A véresnek szánt jeleneteket nevetségessé teszi a túlzásba vitt (és béna) CGI, valamint Moretz tátott szájú, kicsit sem félelmetes tekintete. Amikor pedig Carrie végre konfrontálódik az anyjával, már egyikük sorsa sem tud minket érdekelni.
Az egész filmből hiányzik az az átható feszültség, ami akár a regényt, akár az első adaptációt jellemezte. Kimberly Peirce nem tudott semmi olyat kihozni a témából, amit már nem tettek meg előtte korábban. Azok sem járnak jól, akik csak egy kis borzongásra vágynak – maximum az effektek gyatra minőségén lehet rémüldözni. Mindenki jobban jár, ha az új mozi helyett inkább a ’76-os verziót abszolválja – vagy még inkább, ha a regényt választja.
