Milyen lenne Bob Dylan, avagy Robert Allan Zimmermann többszörös személyiségnek? Todd Haynes szokatlanul szellemes, ironikus (pszeudo)életrajzi filmjében a népszerű ikon lehetséges alteregóira esik szét.
Biztosan lesznek olyan Bob Dylan rajongók, akik dühtől tajtékozva szidják majd ezt a filmet, mivel nem "hiteles", pedig ez őrültség. Egyrészt zeneileg biztosan az, mindenki legyen nyugodt, meg fogja kapni kedvenc dalait a The Times They Are a-Changin'-től a Like a Rolling Stones-ig. Másrészt meg teljesen felesleges elvárni, hogy az utóbbi évek érzelmes életrajzi filmjeinek (Nyughatatalan, Piaf, stb) vonulatába illeszkedjen ez a munka, már csak azért is, mert főhőse maga is játékos, és tetszés szerint átgyúrható módon fogja fel az identitás kérdését. A névváltoztatás, az álnevek használata, az anekdotikus múlt-átköltés, a kaméleonszerű átváltozó-hajlam, a kétértelmű, bohóckodó és dadaista nyilatkozatok mind elcsíphetetlenné tették Dylant, akiről hiába hitte rengeteg rajongója, az őt felhasználó politikusok vagy a sznob zenei újságírók, hogy úgymond: "ismerik".
Todd Haynes csupán a végletekig, az abszurditásig viszi el ennek az ironikus, rejtőzködő magatartásnak a felmutatását, azzal, hogy Dylan neve el sem hangzik, ráadásul hat különböző színészre osztja a főhős szerepét, egy tizenéves fekete kisfiútól, Marcus Carl Franklintól a törékeny és zseniális Cate Blanchettig. És megkezdődik a zsonglőrködés, a fiktív, de Dylanre valamilyen szempontból mégis hasonlító szereplőkkel: a további négy alteregót Christian Bale, Ben Whislaw, Richard Gere és Heath Ledger alakítja. A képmások az egyes életszakaszokban átdobálják egymásnak a stafétabotot, pörögnek az idősíkok, a helyek, a műfajok. Keverednek a nevek is rendesen, a kisfiú például Woody Guthrie, Dylan kedvencének a nevére hallgat, és stílusosan "This machine kills fascists" feliratú gitárral járkál, mint ő. Ráadásul a kissrác mintha éppen annak a szegény, csavargó gyereknek a megtestesülése lenne, aki Dylan szeretett volna lenni. Keverednek a valós (mint Ginsberg) és az átnevezett szereplők (Julianne Moore például Joan Baezt játszik Alice Fabian néven), hemzsegnek a filmes utalások (például Scorsese dokumentumfilmjére, a No Diection Home-ra, vagy az 1965-ös Dylan turnéfilmre, a Don't Look Back-re), a szereplők meg olykor csevegésképpen egy-egy dal vagy interjú szövegét citálják, vicces például, ahogy kissrác elkezdi mondani: "Elhagyott az egyetlen igaz szerelmem. Ivásra adtam a fejem. Aztán csak arra emlékszem, hogy valakikkel verem a blattot..."(Barna Imre Bob Dylan könyvében vadásztam a leletet.) Ő egyébként inkább csak vágykép, egy olyan szabad és csavargó kölyök, aki Dylan is szeretett volna lenni, ha nem születik helyette középosztálybeli családba. A Richard Gere által alakított Billy, a kölyök meg szintén fantáziaszülte figura, vélhetően Dylan egyik filmjéből sétált ki.
Felbukkannak azért az életrajzilag pontosan belőhető, nevezetes pillanatok is, mint a newporti folkfesztiválos botrány, ahol az énekes elektromos gitáron játszott, közönsége pedig kifütyülte és leárulózta: a filmben mindez úgy jelenik meg, hogy az énekes és zenésztársai egyszerűen szétlövik a közönséget, majd egy kifejezetten parodisztikus interjúsorozatot látunk, melyben a duzzogó rajongók fröcsögnek és vádaskodnak. A protest songok királyának a politikával való meglehetősen ellentmondásos viszonya is terítékre kerül, aki nem bírta, hogy felhasználják: A "béke ügye": ez valahogy úgy hangzik, mint az, hogy "a kifli csücske". Érted? Hát mit kezdjek én az olyanokkal, akik még bizonygatják is, hogy őket a csücske érdekli, nem a kifli?" Elhangzik továbbá a Kennedy halála kapcsán mondott valóban nem túl szerencsés beszéd is, mely szintén skandallumhoz vezetett.
A különböző szálak össze-vissza cserélődnek és gabalyodnak, néhol házassági drámába, bírósági tárgyalásba vagy áldokumentumfilmbe csöppenünk. A percről-percre váltakozó stílusú filmnyelv is tele van szinte már követhetetlen utalásokkal. Tágan értelmezve folyamatosan az életművön és életúton belül (vagy legalábbis a megtörténhetett volna-szférájában) szörfölgetünk, de totálisan kiszámíthatatlanul és randomszerűen: mindez akár a hagyományos életrajzok kritikájaként is felfogható. Todd Haynes szokatlan, sokkal termékenyebb szempontból közelít a célszemélyhez, azáltal, hogy vibrál fikció és valóság között, a történetiséget, hitelességet alárendelve egy sokkal komplexebb igazságfogalomnak.
Ha valaki nincs jelen, vagyis úgy van jelen, hogy bújócskázik, nem lehet rákényszeríteni a "Hetedik te magad légy!" naiv imperatívuszát, mert kiröhögné. Különben pedig úgy tűnik, hogy ez a fajta, töredékekből összeálló, divergens és kaotikus személyiségkép talán jóval reálisabb és pontosabb képet ad bárkiről, mint egy kontrollált, merev és homlokzatszerű életrajz, melyben mellesleg konvergensen haladunk a születéstől a halálig.
Persze, nyilvánvalóan meglehetősen didaktikus az, ahogy a rendező ügyesen kicentizi a bőrszíneket és nemeket az alteregók esetében, a folyamatos idézetzsúfolás meg azt eredményezi, hogy filmben mintha mindenki mindig csak végszavazna, ez kissé fárasztó. Vélhetően a lelkes rajongóknak sokkal könnyebb tájékozódni ebben az útvesztőben, mint a kíváncsi laikusoknak, akiknek könyvtározni kell utána, abban tudatban, hogy az utalások töredékét sem fejtik meg.
Alapvetően mégis nagyon szellemes és összetett alkotás ez a film, és igen jókor is jött a Krónikák (Dylan önéletrajzi könyve) illetve a Modern Times album elképesztő sikere után, mely ismét elhozta Bob Dylan reneszánszát - nem először és nem másodszor. Ez itt már a Végtelen turné új állomása: örökbérlet.
