A hiány határozza meg a filmet. Nyolcvanöt percen át valami mindig el van fojtva, hol a kép, hol a hang, hol a gondolatok, az érzések pedig végig. Ez a nem múló hiány filmje, mert a nem múló hiány érzése más néven a gyász.
Már a kép is sötétben kezd. A hangok annál élesebbek: veszekedés és kiabálás. Aztán ellentétbe vált minden: a kép gyönyörű világosba fordul, a hang eltűnik. Tíz percen át követi a kamera a szép perzsa tájon haladó autót, és tíz percen át csak a távoli motorzúgást hallani. Alatta feliratozva egy néma párbeszéd.
Az utasok, Kamran (Kiomars Giti) és Sharareh (Sharareh Pasha) mindketten siketek és a jelelés persze nem hallatszik. Akik az első percben veszekedtek, azok a kis Arshia (Amir Hossein Maleki) szülei voltak: ők, mire a kép világosba vált, már halottak, autóbalesetben. Kamran és Sharareh, a fiú nagynénje és nagybátyja Teheránba viszik őt a szülei után, de hogy miért, azt félnek megmondani neki. Arshia csak ül a hátsó ülésen és hallgatja a zenét.
Mi is hiányzik eddig? Arshia szülei. Róluk az igazság, így aztán az őszinteség is. Az érzelmek, mert Arshia nem láthatja meg a könnyeket. Aztán a hang a dialógusból, a fény a kezdőképből, és a cél, hogy hová is fognak kilyukadni. Nemsokára még több dolog el fog tűnni: az egyetértés a két felnőtt között, az egyenes országút, a benzin a Suzukiból, és a kisfiú nyugalma is.
A gyász érzésében a legerősebb elem a hiány, és a vele való játék végig meghatározza a filmet. A legerősebb benyomást a néma feliratok teszik. Az egyébként a beszélt nyelvvel egyenrangú rendszert alkotó jelelés a halló emberek számára mindig is zavaró üresség marad; nehéz úgy elképzelni egy szemtől-szemben beszélgetést, hogy hang nem hallatszik. Hát még filmen! Hiszen ez nem is némafilm, zúg az autó, esik az eső, szól a rádió, csak az emberek nem szólalnak meg. És a Gyász remekül építkezik a hiányra; a közepére a néző megtanul teljesen ráhagyatkozni az arcjátékra és a mozdulatokra, pótolva a hanglejtést, s micsoda egybeesés: ekkorra kezdjük sejteni azt is, hogy a kisfiú sem olyan gyanútlan, mint azt a két felnőtt szeretné.
Morteza Farshbaf ügyes rendezői koncepciója mellett ki kell emelni Kiomars Giti és Sharareh Pasha elsőrangú színészi játékát (akik a való életben is egy párt alkotnak); a teljesítményükre, bár nem filmszínészek, bátran hagyatkozik a Gyász. Említést érdemelnek még az iráni szerzői filmekben megszokott hosszú-hosszú vágások, a percekig nem mozduló kép, és a nagyon tiszta kompozíció.
És még egy gondolatmenet – nem eredeti, de ennyi elfojtás láttán kikívánkozik. Vajon mire lennének képesek ugyanezek a perzsa rendezők, ha bátran forgathatnának műfaji filmeket is? Milyen közönségfilmeket készíthetnének? Nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy csak azért kapunk szép, hétköznapi emberi kapcsolatokról szóló szerzői alkotásokat tőlük, mert minden más életveszélyes (csak az elmúlt évben hat iráni filmest tartóztattak le, egy színésznőt pedig börtönre ítéltek). Világszerte dicsérik ugyan az iráni filmművészet „tisztaságát”, de ez a tisztaság erősen emlékeztet a Gyász kényszerű elfojtásaira. Ryszard Kapuscinski ír A sahinsahban a perzsa költőkről, akik a sah rémuralma alatt még a sötétről szóló metaforákat sem mertek beleírni a verseikbe, nehogy államellenes pesszimizmussal vádolják őket; a helyzet nem sokat javult az ajatollahok alatt.
A fiatal rendező egyébként Abbas Kiarostami és Jafar Panahi, neves iráni filmművészek pártfogásában első filmjét készítette el. A Gyász sikerrel szerepelt több fesztiválon is, Ázsia legnagyobbján, a pusani nemzetközi fesztiválon megnyerte a FIPRESCI New Currents díját. A Gyász az Európai Unió Media Mundus programjának támogatásával, a Wide Management "Eye on Films" projektjének keretében került Magyarországra.
