Nem egy "breaking news", de a focihírek és az időjárás-jelentés közé befér: A törvény gyilkosával saját időskori marcipánszobrát ledöntő Robert De Niro visszatért a színészek népes táborába. Talán még a Robert De Niro Baráti Társaság ülésein is megoszlanak a vélemények az ügyben, hogy a névadó mikor is távozott az ébren forgató színészek osztályáról; az ortodox szárny a '95-ös Casinótól számítja a mély hibernáció állapotát, a megengedőbbek néhány évvel későbbre, a Csak egy kis pánik bemutatójának másnapjára teszik a hosszú alvás (más megközelítésben a gondtalan nyugdíjas évekre való anyagi felkészülés) nulladik óráját. A kamerák előtt töltött éber percekből csak elvétve akadt az elmúlt években (Ricky Gervais Futottak mégjének önalakítása erős határeset).
Kezdjük azzal a jó hírrel, hogy a Mindenki megvan nem egy bronxi rendőrkapitányságon, hanem egy kertvárosi kisnyugdíjas szűk családi viszonyrendszerében játszódik. De Niro nem fegyvert, hanem öntözőkannát és kerti fűnyírót visel, özvegyemberesen végzi a házimunkát, és a boltban is segítségre szorul, amikor valami jobb bort választana a családi hússütéshez. A felnőtt gyerekek azonban sorban mondják le a kerti partit, a sok jó steak így Bobbyra marad, de ha becsukódik egy ajtó, jelen esetben a mélyhűtőé, nyílik egy másik; a távolsági buszé. Gyógyszerei felíratása után a kisnyugdíjas felpakol, hogy Amerikából Amerikába utazva meglepje távol élő csemetéit (1990 táján valami hasonló jutott eszébe Marcello Matsroianninak is, igaz, ő az olasz menetrend és Guiseppe Tornatore útmutatásai szerint lepte meg szeretteit - lásd: Mindenki jól van). De Niro nem Mastroianniból, hanem otthonról hozott anyagból dolgozik: a kétezres évekre kifejlesztett vígjátéki vigyorából egy családbarát mosolyt sikerült kigazdálkodnia, az eredmény pedig semmivel sem marad el a fiatal éveikben kevesebb vért ontó, joviálisabb színészek hasonló szemhunyorítási és szájizomgyakorlatától. Nem egy nagy kunszt, de legalább nem kell a régi szép időkkel, meg a nehéz gazdasági helyzettel mentegetni.
