Izrael állam alkotmánya szerint minden zsidónak, bárhol is éljen a világon, joga van állampolgárságot kapni, és letelepedni az országban. Ennek szellemében első alkalommal 1984-ben indult el az akkor épp polgárháború sújtotta Etiópiából egy csapat, magukat zsidónak valló menekült, hogy eljusson "a Kánaánba". Ez volt az ún. Mózes-hadművelet, résztvevői pedig a falasák, akik a legenda szerint Salamon király és Sába királynő leszármazottai, ilyenformán a zsidó nép szerves részei. A valójában a Moszad és a CIA szervezett utaztatás gyakorlatilag egy mentőakció is volt, hiszen konkrétan az éhhaláltól kellett megmenekíteni ezeket az embereket. (Az egy-két nemzedékkel korábban kikeresztelkedett úgynevezett falasmorák, azaz a - jelenleg 65 ezer körüli létszámmal bíró -falasák távoli rokonai nem hagyhatták el az országot; Izraelben napjainkban is azon tanakodnak vallási és politikai vezetők, mit kell tenniük ezeknek az embereknek, hogy ismét zsidók, és ezzel az állam állampolgárai lehessenek.)
Filmünk ebbe a szituációba kapcsolódik be: a fekete bőrű jövevényeket a már Izraelben élő lakosság nem fogadja szívesen, függetlenül attól, hogy ki hithű és ki nem. Ez további társadalmi és politikai feszültségeket szül; országos szinten már-már az amerikai feketejogi mozgalmak utcai megmozdulásait idéző demonstrációkról szólnak a hírek, a kisebb közösségekben pedig egyszerűen a bőrszín válik az értelmes emberi kapcsolatok gátjává. Mint ahogy az etióp kolónia feje nyilatkozza a tévében: otthon zsidók voltunk, itthon négerek. A bevándorlók beilleszkedési válsága csak tovább mélyül, amikor fény derül rá, több olyan nem-zsidó is beszökött az országba, akik csak a jobb élet reményében hazudták magukat Mózes követőinek. Mindeközben a kis Schlomo csak hallgat. Ő ugyanis egyike ezeknek az ál-zsidóknak, kilencévesen az anyja egy halott gyermek helyére csempészte be az akkor még Izrael felé félútón járók táborába, hisz pontosan tudta, ha marad, etiópként az éhhalál vár rá. Útravalóul nem is mondhatott neki mást, minthogy "élj, és boldogulj!" Schlomo (aki persze csak egy izraeli hivatalnoktól kapta e héber nevet) a kezdeti rettenetes magány és kitaszítottság érzéséből lassan-lassan felocsúdva nevelőszülőkhöz kerül, és minden igyekezetével igyekszik jó zsidóvá válni: szorgalmasan tanulj a nyelvet, a vallást, és a zsidó kultúra minden szegmensét. Ám a bőrszínét semmilyes szorgalom és eltökéltség nem tudja megváltoztatni. Az identitászavara többszörösen összetett: egy olyan öntudatot kérnek rajta számon, ami valóban nem a sajátja, ám ezt titokban kell tartania még a hozzá legközelebb állók előtt is.
Radu Mihăileanu francia-román rendező az Életvonat című munkája 1998-ban új fejezetet nyitott a meglehetősen szép számú holokauszt-filmek sorában, hiszen a vígjáték vonalát csempészte be az addig természetszerűen csak drámák alkotta filmcsoportba. A rendező, mint látható, nem kapkodja el az új filmek készítését, ám ha ez az ára, hogy újra és újra ilyen horderejű alkotásokkal lepjen meg minket, akkor ám legyen. A két nagy fejezetre, a gyerek- és a fiatal felnőtt Schlomo életére koncentráló Élj és boldogulj! bár nem holokauszt-, de a zsidóság témakörével foglalkozó darab, és bár ezúttal nem a vígjáték, hanem a "hagyományos" dráma vonalát követi, mégsem állíthatjuk egy szóval sem, hogy Mihăileanu beállt volna a sorba. Ez a rendkívül kritikus hangvételű, direkt politikai üzenettel bíró film csak annyira szájbarágós, amennyire kell, témája pedig egyáltalán nem olyasmi, amiről túl gyakran hallanánk a médiában. Mi a hiánypótló alkotás, ha nem ez?
