Igyekszem úgy ájuldozni, hogy közben lehetőleg puhára essek, de valamennyire mégis muszáj megadni magamat. A nyomozó jó film. Jó első film, és valamiért folyton Enyedi Ildikó jut eszembe róla, meg Az én XX. századom. Ez persze nem anynyira gazdag, nem akar annyira mindent-mindent elmondani, amit csak lehet, de Gigor Attila hasonlóan biztos kézzel dolgozik, mint annak idején Enyedi Ildikó.
Nem csak arra gondolok, hogy az ember csöndben nyöszörög a moziszéken: már megint megpróbálják sokkolni, amikor hosszan boncolnak valakit a filmen, már megint belevág a szike a bőrbe, és kicsordul a vér, amíg rá nem jön, hogy most kissé az orránál fogva vezették, ebben a történetben tényleg fontos, hogy boncmester a főszereplő.
Ami a történetet illeti, nem óriási találmány, tavaly ugyanebből az alaphelyzetből indult ki a nálunk észre sem vett A csapda című szerb film, pénz kell a rokon gyógyítására, és lehet is pénzt szerezni, csak meg kell ölni érte valakit. Gigor Attila története azért jó, mert ellenáll a csábításnak, és nem akarja megmutatni a magyar valóságot, ahol ilyesmi megtörténhet, beéri azzal, hogy megmutatja a főhőseit, a tettest, aki a címszereplővé válik, meg a körülötte lévő embereket, lényeket, zombikat, élőket és halottakat.
Gigor Attila filmje pedig azért jó, mert a holdkóros biztonságával érzékeli, mi az, ami ebbe belefér, játék, vicc, komolyság, animáció, amelyben a rákkal (magyar hangja Haumann Péter) lehet beszélgetni, mennyire lehet elterelő hadműveleteket alkalmazni anélkül, hogy szétesne a film. Rögtön így kezdünk, vaknak látszó vágányról, egy menedzser aszszony vitatkozik telefonon, izgalmasan két nyelven, aztán idegességében kipottyan az ablakon. De nem ő a főhős, nem ő a rejtély, ő csak az igazi főszereplőhöz elvivő út.
Ugyanezzel a biztonsággal jönnek elő a választott műfaj, a bűnügyi történet hagyományos elemei, összegyűlnek a szereplők egy szobában, hogy végighallgassák: a nyomozó milyen gondolatmenet végén jutott el a felismerésig és a gyilkos azonosításáig. Összejönnek, itt épp egy tanteremben, ők a diákok, a detektív a professzor, csak szegény nem futhatja ki magát, mert közbedumálnak tettesek, tanúk és áldozatok, megvidámul a jelenet. Ahogy megkapjuk azt is, amikor a főgonosz töltött fegyverrel a kezében még elmeséli, hogy mit miért is tett, nehogy hülyén haljon meg szegény áldozat. Hogy ebből hogy jövünk ki, azt már nem mondhatom el játékrontás nélkül, de nyugalom: nagyon pozitívan.
Azért is jó Gigor Attila filmje, mert megtalálta a történethez a szereplőket, nem az elhasznált arcokkal dolgozott, nincs a filmesek szerencsétlen tehetetlensége, hogy egymás szereplőit veszik át, Rezes Judit egyáltalán nem különleges arca pont a hétköznapiság báját viszi vászonra, a főhős Anger Zsolt formálásában pedig ott a nagy ív, amire az ember vágyik, ha filmet néz. Nyomasztóból zombi lesz, zombiból mafla, maflából érdekes, érdekesből erős, erősből győztes, és közben végig ugyanaz az ember marad, nincsenek törések a stációk között, ahogy Maigret felügyelő nadrágjának is lóg az ülepe Simenonnál. Nem is tudom, kiért kell ilyenkor lelkesedni, a színészért vagy a rendezőért. Talán mindkettőért. Vagy az is lehet, hogy mindenkinek szerencséje volt, és ez csak egy első film, amiből még nem következik a második.
