Most éri utol a világhír Helen Mirrent. Ha világhírnek tekintjük, hogy ezentúl Magyarországon is ismerni fogják a nevét. Mert persze nagyon jó színésznő volt világéletében, és akit érdekel egy kicsit is a filmművészet, az megjegyezte őt A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjéből, vagy a Gosford Parkból, játszott a BBC Shakespeare-sorozatában és egy régi Ken Russel-filmben, meg, persze az Excaliburban is, de most, hatvan fölött fognak csak bólogatni mindenfelé, ha meghallják a nevét. Ő az, aki Erzsébet királynőt játszotta. I. Erzsébetet is, de nem ez a lényeg, hanem a második.
Nem a film, A királynő a szenzációs, mert az nem sokkal több, mint egy film, beszélő emberek, amit mondanak, azt látni is lehet. Vagy legalább azt, aki mondja. Van viszont hozzá egy csapat első osztályú színész, néhány gyönyörűen szabott öltöny, és a nagy ötlet: igazi emberekről szóljon a történet, akikről mindenki hallott, mondjuk az angol királyi családról, és Tony Blairről. Tíz percig azt érzi az ember, hogy csak egy moziba vitt Hello magazint lát, a film ereje a bennfenteskedés, hogy látjuk, milyen kis ügyetlen a miniszterelnök a királynő előtt, milyen lehetetlen dolog, hogy úgy kell kihátrálni II. Erzsébet szobájából, mintha ő lenne a fényességes padisah. Aztán megtörténik, ami megtörténik, Lady Diana meghal, és a megváltozott világ megmutatja megváltozott arcát. Úgy van, ahogy a királynő húga mondja: Diana még több boszszúságot okoz halálában, mint életében.
Ami történik, arra kielégítő magyarázat talán soha nem lesz. A világ gyászba borul, elkezdik hordani a virágokat, és hordják, hordják, sírnak az emberek, és ott akarnak lenni, ahol a koporsó elhalad, gyászolnak valakit, akit nem ismernek, akihez semmi közük sincs, akiről még a médiában kialakul kép is visszás. Ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni, vagy legalábbis a királyi család sokáig nem tud megfelelően reagálni, aztán, amikor már enyhén dülöngél a trón, Erzsébet végre odaáll a kamerák elé, és megmenti a monarchiát. Hősköltemény, apológia, himnusz, vagy majdnem az, de a film ennél okosabb, mert kibírja, hogy ne mondjon ítéletet. Illetve kimond minden ítéletet, Diana egyfelől a nép hercegnője, a szívek királynője, a lázadó, a boldogságot kereső, az áldozat, de ő az is, aki mindet elvett, ami kellemes a királykodásban, a gyémánt diadémot és a világ figyelmét, és cserébe nem adott semmit, csak közelebb húzta magához a gyerekeit, amikor fotóztak. A királyi család egyfelől a hagyományos angol értékrend képviselője, azoké, akik éreznek, de nem mutatják (vagy ha nem éreznek, akkor sem mutatják), akik még tudják, hogy mi a stílus és az elegancia, másfelől pedig, és ez is idézet a filmből: egy csapat ingyenélő, érzelmileg visszamaradt félnótás.
Ez a legszebb a filmben. Csak megérteni kell a szereplőket, és nem ítélkezni fölöttük. Másfelől pedig lehet ítélkezni a színészek fölött: Helen Mirren szigorú és érzékeny, kemény és pontos, mégsem görcsöl, abszolút díjnyertes alakítás. Michael Sheen játssza Tony Blairt, James Cromwell Fülöp herceget, ismeretlen ismerősök, tökéletes szakemberek. De akárhogy igyekeznénk bent tartani, a film túllépi a kereteit, nem a mozistáknak kötelező, hanem mindenkinek, aki hallott már arról, hogy Angliának van királynője és miniszterelnöke, meg azoknak, akik úgy érzik, hogy a királyi család is csak család, van benne anyós és meny, háború és béke. Nagy ötlet, az nem kétséges, de még az is lehet, hogy moziklasszikus lesz, amiben mindenki talál valamit magának.
