Mindenki kedvenc Woody Allenje nyolcvan felé sem akar leállni, menetrendszerűen érkezik az évi egy filmje, s a termésben nagyjából felváltva követik egymást a nagyszerű és a kevésbé ihletett darabok. A Káprázatos holdvilág az utóbbiakhoz tartozik.
A mester a pár évvel ezelőtti nagy sikere, az Éjfélkor Párizsban korába tér vissza, a húszas évekbe: egy Wei Ling Soo álnevet viselő brit férfi, Stanley (Colin Firth) néhány trükkjét nézhetjük végig a színpadon, majd barátja unszolására leutazik a Riviérára, hogy leleplezzen egy fiatal amerikai csalót, Sophie-t (Emma Stone), aki jósnőnek adja ki magát, szellemekkel kommunikál, szeánszokat szervez, természetesen vagyonszerzési szándékkal. Stanley egy megveszekedett ateista, racionalista és pragmatista, aki nem hisz semmiféle túlvilágban, és vérmes szemekkel próbálja csaláson rajtakapni az elbűvölő „médiumot” – nem túl nagy sikerrel. A már-már bántóan egyszerű forgatókönyv annyira a romantikus bohózat műfaji szabályai szerint hoz minden „csavart”, hogy még csak fogadni sem érdemes rá, nem is spoilerezek többet (nem mintha lehetne).
Fogalmam sincs, miért kellett a Riviérára helyezni a cselekményt. Alig látunk totálokat vagy bármit a helyszínből, egy autóutazást leszámítva szinte mind belsőkben játszódik a film, meglehetősen szokványos (hogy ne mondjak unalmast) plánozással. Lehet, hogy az volt a koncepció, hogy a filmnyelvet is röpítsük vissza a cselekmény idejébe, de ennek így, bármiféle önreflexió nélkül nem nagyon van értelme. Csuklóból megírt és levezérelt, a mester részéről sok erőfeszítést nem kívánó kamaradarab ez, amely valószínűleg csak a Woody-kvóta teljesítése érdekében termelődött, időhúzásnak a jövő évi, biztosan sokkal izgalmasabb filmig (már ha hiszünk a felváltva érkező filmek elméletének). Még az amúgy nagyszerű Darius Khondji képei is laposak, érdektelenek – a filmnyersanyag és a nagyszerű színek ellenére.
Ilyen forgatókönyvi miliőben nem nagyon tudnak brillírozni a színészek sem, de legyünk igazságosak: megpróbálni megpróbálják. Ha a sztoriért nem is, de értük érdemes megnézni a filmet: Emma Stone-nak nagyon jól állanak a húszas évek, eljátszhatná akár Clara Bow-t vagy Lillian Gish-t is valami életrajzi filmben, Colin Firth pedig csuklóból hozza Colin Firth-öt. Néha sikerült egy-egy poént is elrejteni a párbeszédbe, de messze nem annyit, amennyit egy Woody Allen-filmtől elvár az ember – ilyenkor egy-egy pillanatra sikerül szikrát csiholni a színészek között, de megfelelő kanóc hiányában az egész a megidézett korszak hamiskás, lányregény naivságú romantikájába fullad. És közben megy a duma, dialógusok és monológok formájában istenhitről, bűvészmesterségről és hasonlókról, de nincs igazi konfliktus, csak huncutkodások – minden egy színpadias mezzopiano szintjén.
Kellemes, sok vizet nem kavaró, kalóriaszegény alkotás a Káprázatos holdvilág, enyhe bohózat a varázslatokról, trükkökről és transzcendes lényekről való gondolkozásról. Odadobott kenyérdarab a rajongóknak, hogy ne haljanak éhen a következő nagyvacsoráig.
