Alig pörgött le a stáblista a Nyomtalanul záró képsorai után, a készítők szinte már vették is fel a regényciklus következő részének jeleneteit. Az efféle futószalag-munka pedig általában két dolgot jelent: vagy azt, hogy valami tényleg jól megy, vagy pedig hogy a készítők gyorsan pénzt akarnak csinálni belőle, amíg még lehet. A Fácángyilkosokra mindkét eset érvényes.

A Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztály sorozatából készült második filmes adaptáció tényleg elég rohamtempóban készült el, ami nem kis önbizalomról árulkodik. Persze nem minden alap nélkül, hiszen a 2013-as keltezésű Nyomtalanul izgalmas és nem utolsósorban sikeres krimi volt. Eredeti viszont nem annyira – talán ezért érezni egy kicsit, hogy a Zentropa az addig-üsd-a-vasat elv alapján még azelőtt le akarja tudni mindhárom filmet, hogy az északi krimik csillaga leáldozna. Nagyon jó példa a hasonló rohammunkákra a Gunnar Staalesen író által fémjelzett, és a ma skandináv krimiként ismert szubzsáner egyik előfutárának vehető Varg Veum-sorozat, amely bő öt év alatt összesen tizenkét, változó sikerű és minőségű filmet termelt 2007 és 2012 között – igaz nem mindet a mozivászonra.

De vissza a Fácángyilkosokhoz. A két rendőr, Carl Morck (Nikolaj Lie Kaas) és Assad (Fares Fares) kettőséhez rögtön a történet elején csatlakozik egy új titkárnő (Johanne Louise Schmidt), de minden más mintha változatlan lenne. Morck ugyanaz a kiégett, alkoholista és önpusztító karakter, ahogy Assadnak is csak a halk lelkiismeret szerepe jut. Ha minden másban tökéletes is lenne a Fácánvadászok, óriási hiba, hogy a fő karakter gyakorlatilag nemhogy a film során nem változik semmit, de még a két rész között sem. Miközben a skandináv krimik egyik legnagyobb ereje pont a központba állított alak morális átalakulásában áll. Ettől a Q-ügyosztály második fejezete nem is igazán érződik különálló résznek, inkább csak a Nyomtalanul utózengésének.

Morck ezúttal egy húszéves ügybe keveredik bele: a hazafelé tartó nyomozónak egy zaklatott férfi állja útját és próbál meg rátukmálni egy régóta lezárt gyilkosságot. Morck reflexből elhajtja az öreget, akiről később kiderül, hogy korábban rendőr volt és gyermekei meggyilkolásának ügyében nyomozott. Az ügy körül számos kérdés halmozódott fel, amiket a gyászoló apa az után is igyekezett megválaszolni, hogy kirúgták a rendőrségtől, az ügyet pedig lezárták. A szándékosan elsüllyesztett akta azonban nem csak főhősünk igazságérzetét, hanem lelkiismeretét is bántja, az egykori rendőrre ugyanis nem sokkal a Morckkal való találkozása után felvágott erekkel találnak rá.

A két nyomozó lassan, de biztosan halad előre az üggyel, miközben egyre jobban körvonalazódik a gyilkosságok háttere és a valódi tettesek kiléte. A húsz évvel ezelőtt elítélt bűnbak körül ugyanis nem éppen kristálytiszta minden. A nyomok a dán felső tízezer, egész pontosan a hotelmágnás Ditlev Pram (Pilou Asbæk) felé mutatnak, aki évtizedekkel ezelőtt ugyanabba a bentlakásos iskolába járt, mint a meggyilkolt testvérpár. A vizsgálatot azonban nagyban nehezíti az a láthatatlan, a rendőrség felső vezetéséig is elérő kötelék, ami az egykori iskolatársakat még ma is összefűzi. A vélt tettesek így mindig fél lépéssel Morckék előtt járnak egészen addig, amíg egy harmadik fél, az eltűntnek hitt Kimmie (Danica Curcic), Ditlev egykori barátnője be nem kapcsolódik a hajszába.

Mivel a történet többé-kevésbé kiszámítható (az elkövetők kilétére pedig viszonylag hamar rájön a néző) a Fácángyilkosok nem éppen a tankönyvi „whodunit” krimi. Ez persze távolról sem ismeretlen a bűnügyi filmek világában, de sajnos a készítők túl nagy hangsúlyt fektettek a sablonos sztorira, miközben a társadalmi-lélektani parabolákat szinte teljesen hanyagolták. Kimmie alakján keresztül bőven lehetett volna beszélni a gazdag és szép tinédzserek agresszióba forduló magányáról, de nem kevésbé beszédes a végül a társadalom két ellentétes végpontjára kerülő egykori szeretők szimbolikája sem.

A Fácángyilkosok formailag is visszalépés az előző részhez képest: nyoma sincs az előző részben látott erős, látomásszerű képeknek vagy a nyers naturalizmusnak. A film inkább keménykedő, mint kemény, és a forgatókönyv is gyakran ütemtelen és fókuszpont nélküli. Szerencsére dán (és általában skandináv) filmekben ritkán látni gyenge alakítást, nincs ez másként most sem. Morck bármennyire is tipikus figura, Nikolaj Lie Kaas erőlködés nélküli játékát élvezet nézni. Igaz, sok mindent nem is tudna elrontani ilyen tökéletes, Humphrey Bogart-szerű fizimiskával. Még nála is meggyőzőbbek a ’90-es évek diákjait játszó fiatal színészek, nekik azonban sajnos nem jutott sok mozgástér (lásd fentebb).

A fenti kifogások ellenére mégsem hiszem, hogy a sorozat rajongói csalódnának a Fácánvadászok filmváltozatában, ahogyan a „semleges” közönség sem érzi majd átejtve magát. Ugyanis amit látunk, elég izgalmas és kellően leköti a nézőket, de azért még jobb lett a puszta történetnél többet felvinni a vászonra. Mindezzel együtt a Fácánvadászok óriási siker Dániában, úgyhogy a sorozat egy darabig biztosan nem fog leállni. Várhatóan még idén érkezik a Palackposta (Flaskepost fra P), mégpedig az eredeti Millenium-trilógiában edződött Nikolaj Arcel rendezésében.