Mit keres egy bosnyák és egy szerb katona, egy brit riporternő és egy francia kéksisakos egy lövészárokban? Többszörösen díjazott szívszorító tragikomédia a boszniai háborúból. Öt darab vérveres csillag.
Eső előtt, Isten hozott Szarajevóban, Chico. Néhány jelentős film az elmúlt évekből, melyek a Balkánon pusztító polgárháború egy-egy privát borzalmára fókuszálva a vászon előtt ülők számára is átélhetővé tették az átélhetetlent. Láttuk hogyan válhat etnikai pogrommá egy személyes konfliktus, hogyan viselkednek emberek egy romjaiban is terror alatt tartott városban vagy hogy hogyan térnek vissza a második világháború legsötétebb bugyraiból a koncentrációs táborok.
Ezek sorába illeszkedik Danis Tanovic Cannes-ban és az Arany Glóbuszon is díjazott munkája, mely témája ellenére is humorral és kérlelhetetlen ironiával mutatja be a háború egy kevésbé ismert oldalát. A történet nem is túl bonyolult: két bosnyák és egy szerb katona a szembenálló hadseregek közti senkiföldjén ragad egy lövészárokban. Az egyik bosnyákot - még eszméletlenül - aláaknázzák (ha megmozdul, felrobban), így a többszörös sakkhelyzetet csak az ENSZ tudná megoldani. Képesek-e a helybéliek által is csak Hupikék Törpikéknek becézett nemzetközi békefenntartók megbirkózni a szituációval? Költői kérdés.
A film nemzetközi sikere talán nem véletlen. A világ forró pontjain tevékenykedő nemzetközi békeerők állandó médiaszereplők lettek. Sokan mégis úgy érzik, hogy az egyetemes emberi jogok és végső soron a nyugati civilizáció nevében fellépő békekatonák nem csak hogy nem akadályozzák meg, de egyenesen biztosítják a feltételeket, hogy egy-egy etnikai konfliktus meghitten bensőséges genocídium maradhasson. Így van ezzel a bürökráciába és az állandó egyeztetésekbe belefáradt francia ENSZ-katona is, aki nem csak felettesei parancsát szegi meg, de a médianyilvánosság erejét is felhasználva próbálja megoldani a problémát.
Tanovic mindezt olyan könnyedséggel és mértékkel adagolt humorral ábrázolja, hogy a végeredmény soha nem megy el ízléstelen hatásvadászatba, vagy szájbarágós emptátiaterrorba. A páneurópai abszurd szereplőiből egy-egy gesztus erejéig kibukik az ember, a rendező azonban senkit nem enged túl közel hozzánk. Mindenkinek tele van a töke a saját szerepével: a brit riporternő és a francia békefenntartó egyezkedés helyett legszívesebben összejönnének, a bosnyák és a szerb katona egy közösen ismert szőke nagymellűről beszélgetnek, és gondolom az ENSZ-főparancsnok sem folyton csak ellenjegyeztetne a hosszúcombú titkárnőjével.
A Gép azonban forog. Háború van, lőni kell; híradó van, forgatni kell; ENSZ van, jelenteni kell. Az élet nem állhat meg egy darab aláaknázott katona miatt. Akkor inkább a halál.
