Mit várhatunk egy olyan filmtől, amit a Hajlakk rendezőjével, illetve a 80-as évek rockslágereivel harangoznak be, ráadásul egy sikeres Broadway musicalre épül? Az egymásnak feszülő ellentétek kétarcú alkotást ígérnek, amelynek a Mindörökké rock maradéktalanul eleget is tesz.
A koreográfusból rendezővé avanzsált Adam Shankman Hajlakkja káprázatos színkavalkáddal, őrjítően banális mondanivalóval, irigylésre méltó sztárparádéval, kellemes hangulattal, de a 70-es évek musicalistenének totális kiherélésével támadta le a korszakidézésre vágyó nagyérdeműt. A rendező öt évvel később a glam rock és hair metal aranykorát Hollywood krémjével vegyítő, hasonlóan abszurd filmbe vágott bele, mely egy soha ki nem haló zeneműfaj megidézésének reményével kokettál. Teszi mindezt úgy, hogy a tetovált felsőtesteket, szegecselt bőrkabátokat, alkoholtól bűzlő rajongókat, pörgő lábdobokat, úgy kvázi a páratlan rock and roll hangulatot egy csontig lerágott szerelmi szál köré helyezi, ahol többek között a Def Leppard és a Twisted Sister dalai idővel csak asszisztálni tudnak az American Idol-stílusban előadott, romantikusnak szánt számokhoz.
Az egész film lényegét kiválóan foglalja össze a lemezboltban játszódó szimbolikus jelenet, ahol hőseink Motörhead és Iron Maiden plakátok előtt, Abba és Cher albumok között kavarognak. Hiába papol mindenki a rock halhatatlanságáról, és hiába dühös Catherine Zeta-Jones, csatakrészeg Tom Cruise, hiteles Alec Baldwin, humoros Russell Brand, dögös Malin Akerman, a hangsúly rég nem a 80-as évek rockfenoménjain, hanem a szirupos történetmesélésen és a túlénekelt popbetéteken van. Ezt az sem képes tartósan ellensúlyozni, hogy a neves színészgárdának és a soundtracknek köszönhetően hamar összeáll a hangulat, az ismert slágerek és a poénos egysorosok ütemesebben váltogatják egymást, mint egy Poison koncerten a gitárszólók. Tom Cruise belépői pedig – még ha játéka és Axl Rose-ra hajazó színpadi megjelenése egy idő után unalmassá is válik – egytől egyig fenomenálisak.
A Mindörökké rock groteszksége tehát egy kínos összetevőben áll: a körítésben elsikkad a lényeg, s a 80-as évek zenéjének meg nem alkuvása, a keményvonalas önfejűség maradéktalanul kiveszik belőle. Bár brilliánsan figurázza ki a popkultúra vállalhatatlan produktumait, a prüdéria megnyilvánulásait és önironikus módon az egész showbizniszt, csak azt nem veszi észre, hogy hiába a zúzós háttér, a pörgős riffek, a zenetörténeti korszak felelevenítése, ha a főszereplőpáros produkciójával, a tucatízlésnek megfelelni akaró átdolgozásokkal, a kiszámítható cselekményvezetéssel önmaga is menthetetlenül populárissá válik.
Így bár a Mindörökké rock kellemes szórakozást nyújt rengeteg korszakos zenével, idézhető poénokkal, emlékezetes jelenetekkel, és sokkal színvonalasabb is, mint a Hajlakk, de jóval kisebb hatást vált ki, mint a 42. utca foglya, a Grease, a Hair vagy a Moulin Rouge.
