Frank Millernek szezonja van. A Sin City után a Batman: Kezdődik! is szépen szerepelt a kasszáknál - várható volt, hogy előbb-utóbb a képregényrajzoló legkedvesebb műve, a 300 is gyöngyvászonra kerül. A könyvet egy 1962-es film ihlette, ami az i.e. 480-ban lezajlott thermopülai csatát jelenítette meg, csak nagy vonalakban követve a történetírók leírásait. Többszörösen átdolgozott sztoriról van tehát szó, amelyben Miller (és művésztársa, Lynn Varley) a látványt felvállaltan a történelmi hűség kárára alkotta meg. Aki tehát a tényekre kíváncsi, nézzen inkább ókorról szóló dokumentumfilmeket (csak ne James Cameronét).
Csak a képregénnyel együtt lehet a filmről beszélni. A készítők ugyanis a Sin City receptjét alkalmazták és szolgaian mozgóképre vitték a képkockákat, gyakorlatilag storyboardként használva Miller rajzait. A végeredmény egy jó értelemben véve giccses akciófilm csúcsra pörgetett heroizmussal, a lassított jelenetek és a bő egy évnyi számítógépes utómunka apoteózisa.
A cím arra a 300 spártai katonára utal, akik Leonidász király vezetésével megütköztek Xerxész perzsa uralkodó hatalmas (történészek szerint is legalább több százezer fős) seregével a Thermopülai-szorosban. A spártaiak a szoros adottságait kihasználva feltartóztatták a perzsa hadat, így időt nyertek a szervezetlen görög főseregnek. A dráma végét a történelemkönyvekből ismerjük, az elesettek sírfelirata azóta is az önfeláldozás és a hősiesség jelmondata ("Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.")
Szóval ha valaminek, ennek a filmnek megbocsáthatók a túlzások: az egyenes gerincű spártállam, a keménykedős dialógusok, a fekete-fehér jellemek és a szándékoltan valószerűtlen látványvilág. A vérfröccsenésekben tobzódó képek sokszor már inkább festmények, mint filmkockák ? ízlés dolga, hogy ez kinek mennyire jön be, a Cinematrix-stáb többsége nagyon szerette.
Az eredeti történet túl rövid volt (a képregényt egy óra alatt ki lehet végezni), ezért a készítőknek kicsit fel kellett duzzasztaniuk. Az eddig leginkább klipjeiről és a Holtak hajnaláról ismert rendező, Zack Snyder jó érzékkel, de kisebb túlkapásokkal tette ezt. A csatajelenetek közé bekerült egy Spártában játszódó cselekményszál, Xerxész hadseregébe pedig néhány olyan lény, ami a képregényben nem szerepelt. Ez utóbbi próbálkozás egy ponton erősen a számítógépes játékok irányába viszi el a filmet: hőseink lenyomnak egy főszörnyet, de a következő pályán jön egy még durvább főszörny, és így tovább. Némi önmérséklet nem ártott volna valahol az orrszarvú és az elfajzott karú hóhér között.
A ló másik oldalára azonban igazából csak az operatőr esik át (és minden látványért felelős stábtag). A néző émelyítő mennyiségben kap lassított jeleneteket, és túl sokszor sütik el azt az unalomig ismert trükköt is, amikor a lassított kép hirtelen nagyon begyorsul, majd megint visszalassul. A John Woo-rajongók ezt imádni fogják (bár a galambokat és a feszületet talán hiányolják majd), én rühelltem, hogy a legutolsó korbácsvég is mátrixosan lendül, a levágott fejek ráérősen pörögnek pár fordulatot, és egyáltalán, nincs egy rohadt csatajelenet, ami valós időben játszódna.
Aki ezen és a giccsbe forduló látványon túlteszi magát, remek filmet nézhet meg. Egyszerű, de valós történelmi alapokra támaszkodó tanmese, amiben az igazi főszereplők a számítógépes effektek és a konditeremben megmozgatott izmok (Synder ezért sem válogatott sztárszínészeket a filmbe). Ez az, amiért a szélesvásznat feltalálták.
