Mostanában divat a coming out, tehát én is előrukkolok a farbával: régebben gyűlöltem szegény varázslótanoncot az egész pereputtyával. Csakhogy aztán teherbe estem és azóta zabálok minden Harry Potter-részt, mintha nem is én lennék, hanem a bennem lakozó gyerek, aki már most rajongója és őszinte tisztelője Voldemort üldözőinek. Így aztán, ahogy számítottam, a Főnix rendje se okozott csalódást, sőt. Kezdjük rögtön ott, hogy a Temze fölötti repülés puszta gondolatától is az egekbe szökött az adrenalinszintem és könnybe lábadt a szemem már attól is, hogy a látkép mennyire hasonlít Budapestre.
Persze már kicsit fárasztó, hogy a részek mindig Potter nevelőszülei bosszantásával kezdődnek (ezek a muglik soha nem tanulnak?), de alig várom, mi lett szegény dagadt unokaöcs sorsa, majd a hatodikban nyilván kiderül. Potter helyzete amúgy nem rózsás, rémálmok gyötrik, ráadásul megint majdnem kicsapják, és ha még ez se lenne elég, majdhogynem senki nem hiszi el neki, hogy igazat mond, pedig ez eddig nem volt jellemző a jólfésült nem írom le a nevét gyilkosára. Szóval bonyodalom akad bőven, viszont kedvenc szereplőim szerencsére visszatérnek, Gary Oldman például megint lejátszik sokakat a vászonról, és ebben a részben az is kiderül, hogy másik kedvencem, Piton prof (Alan Rickman) lelkivilága miért is ilyen sötét, de aki azt hiszi, hogy megtudjuk, miképp volt képes Potter legyőzni Voldemortot, hát az még nem látott folytatásos kalandfilmet.
Nagyon jó húzásnak tartom a csupabűbáj rózsaszínbe bújtatott negatívhős Dolores Umbridget, akiről már az első perctől süt, hogy totálisan elmebeteg, az őt alakító Imelda Staunton zseniálisan hozza az elfuserált angolkisasszonyt. Szerencsére Ralph Fiennes is visszatér rémisztő orrnélküliségével, bár a vele való összecsapás a végén kicsit Star Wars-os, de hát minden nem lehet tökéletes. Ezt leszámítva a látvány mindenesetre továbbra is az.
