A címben az 5.0 nyilván azt hangsúlyozza, hogy verzióval állunk szemben - ugyan mi mással? Önlelket dobni oda a visszakapott ifjúságért, tudjuk, örök dolog ez. Nem baj, a híres-neves barcelonai színházi csoport, a La Fura dels Baus látványos, nézőbarát darabbal állt elő, és az sem feltétlenül hátrány, hogy a film nem kényszeríti túlzott elmetornára a nézőt. A sztori szórakoztató, bár a sugallata - vetkezzük le belső korlátainkat, eresszük szabadon lelkünk bedeszkázott óljából a már-már elkámpicsorodó állatot, majd pedig nézzük meg (megnézhetjük!) magunkat - túl messze visz ahhoz, hogy következetesen végig lehessen húzni az ívét. De végül ezt is jól oldották meg, nem tudhatjuk, hogy a főhős a film utolsó pillanata után nem tör-e ki hörgő-hánykolódó végvonaglásban.
Ügyes, ügyes - csettintget az ember, miközben lendületesen peregnek a helyszínek, tombol a futurisztikus és nyugtalanítóan aggasztó lepattanás, sorjáznak a kínos helyzetek, amiken még jókat is röhöghetünk. Dühöng a techno-punk és az erőszak, a sex´n´drugs´n´rockandroll. Mefisztó elemében, csoda esik, van gazság, van meghasonlás.
Igazából egyetlen dolog nem működik a filmben: ami végül is soha és sehol. Ez pedig a víziók ábrázolása. A színesben háromfelé villódzó fejröntgenképek és társaik itt is azt igazolják, amit másutt hasonszőrű társaik: víziót ábrázolni a szegényesség balsikerének veszélyét hordozó próbálkozás. Vagy szájba rág, vagy érthetetlen, vagyis mindjárt kétféle módon is nélkülözi az értelmet, egyfajta komolytalansági pecsétet ütve az amúgy kifejezetten kellemes időtöltést nyújtó vállalkozásra.
