Magán a filmen túl van egy nagyon szép tanulsága a történetnek. Liberace, ma már tudjuk, és valószínűleg akkor is tudtuk volna, ha egyáltalán tudunk róla, felfújt jelenség volt. Hogy pontosan mit találtak benne csodálatosnak az amerikaiak, nem értem, és még mielőtt teljesen Las Vegas-i jelenséggé minősítenénk, elég nagy sikerű koncerteket adott szerte Amerikában, és szerte Londonban is.
Az angol sajtó persze tiltakozott, és józan viszonyulásra intette a hallgatóságot, cserébe a zongorista a kritikusok tiszteletére eljátszotta a Jalousie című tangót, mert bármilyen furcsa, de még egy ilyen paradicsommadárnak is jobb ízlése van, mint némely magát komolynak nevező művésznek. Akárhogyan is: Liberace a korai bulvármédia teremtménye volt, általuk kreált hős, akinek aztán cikkezhettek a viselt dolgairól, gyűrűinek karátjairól, autóinak aranyozásáról, medencéje víztükréről. Ilyenkor szokás, nagy bölcsen az utókort emlegetni, hogy ezek a szélhámosok majd idővel mind feledésbe merülnek, az igazi, nagy művészet azonban az örökkévalóságnak szól.
Tessék már észhez térni. Nem Solomonról, nem Rudolf Serkinről vagy Arthur Schnabelről készült kétórás, nagyon színes, nagyszabású film, hanem az elfeledett Liberace-ról. A tömegmédia igazán nagyvonalú gavallér, haláluk után is gondoskodik a kitartottjairól.
A film pedig, mit lehet tenni: jó. Utólag nem is érti az ember, hogy miért rottyantottak a nadrágjukba a nagy stúdiók, miért lett a Túl a csillogáson Amerikában tévéfilm, és csak Európában egész estés, egész vásznas szórakozás. A Túl a barátságon Oscarja után az ember azt hitte, átszakadt a gát, egymást érik majd a kifinomult alakítások, férficsókok és női tapogatózások, mindenki szórakoztatónak találja majd, hogy Michael Douglas Matt Damon lába szárát simogatja, meg kell dolgozni azokért a milliókért.
Alapjában véve ez is történik, bár a film legnagyobb előnye pont az, hogy egyáltalán nem kell tudni, kiről is van szó, mindenféle lábjegyzet nélkül is megáll a cselekmény a lábán, mint egy sikeres zongorista és élete egyik szerelmének története. Michael Douglas átvette Liberace beszédmódját, ezt a lassú, kényelmes kérődzést a szavakon, és időnként egészen lenyűgöző a hihetetlen pongyoláiban és arany papucsaiban, de azért ez nem az ő filmje. Talán azért nem, mert akármilyen hálásnak tűnik is a szerep, alapjában véve nagyon veszélyes.
Liberace maga állandó túlzás, szerep, megjátszás. A túl sokat a színész kénytelen túl soknak játszani, folyamatosan parádéznia kell, amitől egysíkú lesz a jelenléte. A kivétel az igazság pillanata, a haldokló Liberace, itt viszont a maszkmesterek végeztek olyan szédületesen nagy munkát, hogy a néző nem is azt figyeli, mit mond a színész, hanem hogy miképpen tudták így összefonnyasztani, fogatlanná, arctalanná, cseppfolyóssá tenni.
A film csillagává így Matt Damon vált, neki valóságos embert kell játszania, és nagyon valóságosan, elegánsan végzi a munkáját, folyamatosan fordul ki jámbor önmagából, és válik egy operált fejű, sértett világ terhévé. Egy héttel azután, hogy tar fejjel szétgéppuskázta az egész világot az Elysiumban, megnyugtató látni, hogy azért nem felejtett el mindent, amit valaha színészetből tudott.
A másik, kisebb csillag a Liberace mamáját játszó Debbie Reynolds, aki Liberace mellett Leia hercegnő mamája is, nem a Star Warsban, hanem az életben, és egy darab filmtörténet: ő szteppelt Gene Kelly és Donald O'Connor mellett a Singin' in the Rainben.
Jó a film, ha nem is a világ csodája, de sok szeretettel viseltetik a tárgya iránt. A szeretete pedig ragályos, így utólag mégis megkapja Liberace, amire egész életében vágyott. Nálunk meg néhány forgatókönyvíró-tanonc bizonyára nekilát a Zámbó Jimmy-sztorinak.
