A parancssor felismerhető, Michael Mann felismerhetetlen: bármilyen realisták a hackerek is, az akció is, maga a film mégis felejthető.
Ezt a cikket menet közben írom egy tableten. Nem kell menteni; pillanatonként küldi fel, fel a felhőbe. A Google Now kérdés nélkül ajánlja az utat hazafelé. A filmzenét, ha akarom, egy perc alatt letölthetem. A kirakatokban QR-tagek, egytucat wifiháló kínál ingyen netet, ha rámutatok a kamerával egy feliratra, lefordítja szuahélire.
Mindent, ami körülöttem van, állandóan felülír egyfajta techno-világlátás. Akit az efféle lenyűgöz, mint engem minden nap, az célközönsége ennek a filmnek. Nem kizárólagos célközönsége; jól szórakozhatnak az akciófilmre vágyók is (a kvázi-realista Michael Mann legendás akciórendező). De főleg ők, akik állandóan csodálják a techno-világot. Mert olyan nagyon menő az egész! Ez a film eszközként, de végtelenül cool eszközként használja a technikát.
Hogy a csodálatból indul ki, az elején is egyértelmű: olyan CGI-jelenettel indít, ami a Mátrixnak is becsületére válna – és nem ez az egyetlen közös ama cyber-geek-mennyország klasszikussal; ahogy a Reloadedben Trinity valóságos Nmappel hekkelte az áramelosztót, úgy ebben a filmben is hex editorok és mount parancsok villannak a képernyőre. Börtönt is megjárt hekkerek, biztonságtechnikai szakértők adták a tanácsokat a forgatás alatt, ők írtak meg minden kódsort, ami látszik. Michael Mann eredetileg meg akarta taníttatni Chris Hemsworth-öt (Thor) legalább a programozásra; persze nem sikerült, egy komplett tudomány nem fér bele a forgatás előtti felkészülésbe.
Bizony, ez egy hackerfilm, ahol parancssorból dolgoznak, nem pedig pörgő-forgó, színes-síkhülye GUI-ból. Igaz, Die Hard 4?
„Michael Mann eddigi leggyengébb alkotása”
De az öröm, amit a technika komolyan vétele okoz, nem tart sokáig. A Blackhat még mindig mozifilm, és sehogy se akar elkezdeni úgy is viselkedni.
Michael Mann eddigi leggyengébb alkotása ez a szegény jószág. Főleg a sztori (Morgan Davis Foehl) tehet róla: a történet és a karakterek gyengék, akár a tizenkettő-egy tucat akciófilmekben. Az a rendező, aki elkészítette a Szemtől szembent, itt felismerhetetlen. Michael Mann Oscar-díjas karaktereket szokott teremteni; Chris Hemsworth egy darab tégla. Távolságot szokott tartani a sablonoktól; ez a film a legsablonosabb egész életművében. Realista akciójeleneteket rendez –
– no, az még itt is megvan. Amikor a Blackhat felpörög, akkor nem hiszel a szemednek! A valóságos (-nak tűnő) fegyverhang, a taktika és a mozgás izgalmasabbak a szokásos, elhollywoodiasított akció-karikatúráknál, és ebben a filmben nincsenek golyóálló autóajtók, sem kifogyhatatlan tárak: minden golyó veszélyes, minden mozdulat kockázatos, az adrenalin az egekben, el sem tudnál szakadni a látványtól.
Ez azonban nem segít a film fő gondjain. Három-négy kiváló jelenetet tesz ki mindössze. A hackelés maga pedig épp az ellentéte az akciónak: unalmas dolog nézni (mint minden ülő-gépelő tevékenységet), és intellektuális örömöt sem okoz, mert a megértéséhez profi kell. A social engineering rész („tuti én vagyok a főnököd, kérem emailben a jelszavadat”) már lehetne érdekes filmen is, de az meg már a heist movie, a trükkök és átverések birodalma, nem akció-thriller. És abba a kézbe, amelyik az egyik jelenetben parancssorba gépel, sehogy sem illik a következőben a pisztoly. Így hát ami a filmben izgalmas, az pont nem a film lényege, és ami a film lényege, az pont nem izgalmas.
De azért vissza kell térnem a cikk elejéhez: jó dolog látni, hogy legalább a technikát komolyan veszi egy film. A „blackhat” alvilág feltörhet vállalatokat, autókat, lezajlottak az első kiberháborús csaták; sebezhetőek az erőművek, a közművek, a bankod, az email-fiókod. A filmben ábrázolt, ámbár mozivászonnyira felfújt események jó része a valóságban is megtörténet. Ha már akciófilm készül, nem árt, ha értelmes alapjai vannak. Igaz, Die Hard 4?
No és az se gyönge irónia, hogy a film kábé egyidőben készült el egy nagy stúdió, a Sony meghackelésével.
