A hollywoodi dramaturgiában mára már jelentős hagyománya van a dupla főszerepnek: két egyenrangú társ áll a történet homlokterében, az egyik a jól bevált amerikai hőstípusok valamelyikének mintapéldánya, a másik legalább ennyire tipikus antihős és hangsúlyozottan kisebbségi (néger, kutya, nő stb.)
Ez volt úgy húsz évvel ezelőtt a modern, a dolog azóta annyit változott, hogy nem kell automatikusan kisebbséginek lenni ahhoz, hogy az ember bolond lehessen, és fordítva, nem kell, hogy valaki automatikusan bolond legyen, ha már kisebbségi. Ami azt illeti, a "kisebbségi" szó is jelentősen módosult, vagy teljesen értelmét veszítette Amerika politikailag egyre korrektebb filmgyártásában. Olybá tűnik, hogy manapság nem is ember, aki nem "más", ami egyáltalán nem baj, legalább érdekesebbek a filmek. A lényeg az, hogy mostanában már egyáltalán nem szúr szemet, ha egy filmben két néger azon versenyzik, melyikőjük tud idétlenebb lenni, és ha ezt még szórakoztatóan is csinálják, a néző is jól mulat, hiába látott már tucatnyi hasonlót.
Daryl Chase jó állásban van egy jó banknál, sikeres, elegáns, meg ami kell. A sors összehozza egy kullancstermészetű piti kóklerral, aki ráadásul már első pillantásra is félbolond. A sors további fondorlatai folytán ők ketten egyre inkább egymásra utaltatnak, és mivel ez szemmel láthatóan nehezükre esik, kénytelenek egymást állandó rendszerességgel átejteni. Az újabb és újabb meglepetések, mint pillérek tartják a mesét.
Egy valami rontja csak el a néző kedvét, az pedig a mérhetetlenül túlbonyolított történet. Pontosan elegendő lenne a két mókás pasas kölcsönösen egymásba fonódó, a másikra, mint állandó és kizárólagos célpontra irányuló, látszólag végeérhetetlen átveréssorozata. Csakhogy az alkotók a vígjáték mellett egy bonyolult krimit is akartak, ezért fertelmesen összekuszálták a szálakat. Sikerült elérniük, hogy a néző még véletlenül se tudjon önfeledten mulatni az amúgy tényleg nagyon vicces pároson, abbéli félelmében, hogy a furmányos cselekmény követésére a legcsekélyebb esélye sem marad. Ráadásul mindez csupán azért, hogy az ember rájöjjön, az volt a főmocsok, akire már a tizedik percben gyanakodott, csak közben párszor átterelődött a gyanú tizenhét másik emberre.
Az egész film végső haszna valószínűleg az, hogy bevezeti a köztudatba Orlando Jones és Eddie Griffin nevét. Minden bizonnyal ők lesznek az elkövetkezendő évek vezető komikusai, jól tesszük hát, ha idejekorán megismerkedünk velük.
