Pawel Pawlikovski új filmje a 60-as évek Lengyelországában egy leendő apácáról, akit a fogadalomtétel előtt kikér a nagynénje a kolostorból, hogy megismertesse vele a megrázó családi múltat.
Anna nővér (Agata Trzebuchowska) kislány kora óta katolikusok között nevelkedik, sejtelme sincs arról, hogy származása szerint zsidó, és szülei a II. világháború alatt haltak meg, vidéken. Nagynénje, Wanda (Agata Kuleszowa) magához hívja, hogy felfedje a fiatal nő valódi kilétét: nem Annának hívják, hanem Ida Lebensteinnek. Együtt indulnak, hogy megkeressék Ida szüleinek sírját, és hogy megtudják, hogyan haltak meg. Kisebb kutatás után mindenre fény derül, és a titok olyan szörnyű, hogy a néző még azon is elgondolkodik, honnan ismerhetett a rendező-forgatókönyvíró és társa, Rebecca Lenkiewicz ilyen borzalmakat, mert ilyesmit kitalálni nem lehet.
A film nagyrészt kisvárosban és tanyán játszódik, egyszerű környezetben. Az alkotó ezzel is egyszerűsített dolgán, mert szemmel láthatóan figyelt a korhűségre, egyedül egy ponton bizonytalanított el ezzel kapcsolatban. Szerepel a filmben egy zenekar a kisvárosban, és bár nem láttam elegendő hatvanas évekbeli lengyel és közép-európai filmet, gyanúsan elegánsak és felszereltek voltak egy kis kocsmai zenéléshez. Pawlikowski ekkortájt született, így még ha van is róla emléke, valószínűleg több információt szerzett másodkézből, mint amennyit láthatott. De efölött nyugodtan elsiklunk.
Az operatőri munka is hozzájárul a hatvanas évek feltételezett, kitalált, hű (?) hangulatának megteremtéséhez, legalábbis a „régi történethez régies eszközök” elvén színeiben, fekete-fehér nyersanyagon fényképezték gyönyörű szépre a filmet. Kevés kameramozgással dolgozik, a szereplők nagyrészt csak maguk sétálnak ki a keretből. Alapvetően két plántípust alkalmaz: sok nagyközelit a főhős arcáról és több kistotált az eseményekről.
A két női szereplő színészi alakítása kiváló. A volt pártkatona és az ötvenes évek rettegett bírója, vörös Wanda, iszik és keményen faggat, ahol szép szóval nem válaszolnak. Mozgása, viselkedése mind kemény. A novícia pont az ellentéte. Ida arca, egész jellege finom, mégis neveltetése révén kevés érzelmet mutat ki. De ez az egyszerűség teszi érdekessé, széppé. Az utazás alatt apránként kialakul a két nő között a sokáig hanyagolt családi kapocs, látjuk, hogy hogyan tanulnak egymástól: az egyik a világi életet, a másik a mértéktartást.
Pavel Pawlikowski középkorú lengyel rendezőnek az Ida az ötödik játékfilmje. Itthon eddig három alkotása volt látható: Az utolsó menedék (2000) moziban és két másik dévédén, a Szerelmem nyara (2004) című romanikus film és a Titkok Párizsban (2011) című elég rossz thriller. Új filmjét egyre több fesztiválon, európai és távolabbi országokban is bemutatják. Hazánkban először a Lengyel Filmtavaszon lesz látható, majd a nyáron a mozikban.
A film menete összességében érthető, logikus a végéig. Ellenben az utolsó negyed eltorzítja az addigi összkép szépségét és visszafogottságát, mert itt sajnos a rendező több, oda nem illő, hollywoodias megoldással él. Egy hihetetlen egybeesésnek köszönhető találkozás, majd egy szerelmi történet szájbarágós bemutatása, egy-egy kevéssé realisztikus részlettel, reakcióval megfűszerezve. Maga a lezárás viszont egyenesen következik az előzményekből, nincs benne hiba.
