Felemás sírógörcs

Az Alabama és Monroe rendkívül szubjektív filmélmény, ezért a megítélése is végletek közt ingázik majd. Lesznek olyanok, akik e cikk íróját is keserű fanyalgónak fogják titulálni, mert nem dicséri maximálisan a szóban forgó filmet, és lesznek mások, akik vak elfogultságot sejtenek majd bármilyen pozitív megnyilvánulás mögött. Pedig Felix Van Groeningen melodrámája nem utáltatott meg velünk minden érzelmes filmet, de nem is vett meg minket kilóra.

Ez a hozzáállás első hallásra talán a semlegeshez közelít, és mint ilyen szinte lehetetlen is, főleg ha a szintén felemás megítélésű Szemünk fényéhez hasonlóan egy beteg gyermekről és a szülők formálódó, az események hatására megváltozó kapcsolatáról van szó. A semleges helyett itt mégis inkább a középértéket gondoljuk helyesnek, elismerve azt, ami erre érdemes, és felfedve azt, ami talán nem vált előnyére az Alabama és Monroe-nak.

A film hatása egyébként tökéletesen az ellentétes irányba próbálja elvinni a nézőjét. Minden alkalmat, minden eszközt, minden módot – legyenek ezek bármennyire klisések vagy elhasználtak – megragad arra, hogy hatalmas érzelmeket mozgasson meg, az emocionális paletta egész skáláját végigzongorázza, hogy kibillentse nyugalmából a moziban ülőt, és kegyetlenül könnyekre fakassza. Talán ez a legnagyobb hátránya Groeningen munkájának, mert így senki le nem mossa róla a hatásvadászat ócska bélyegét. Nem arról van szó, hogy ne sírnánk (megnézném én azt az embert, aki ezt a kétórás hullámvasutat kibírja egyetlen könnycsepp nélkül), hanem arról, hogy érezzük, akaratunk ellenére megbecstelenítettek. Hogy aljas módon arra ment ki az egész, hogy zokogjunk az élet változtathatatlanságán. Aztán hirtelen felkapcsolják a villanyokat, a rendező pedig széle vigyorral, ránk fogott ujjal ugrik elő a vászon mögül: „Aha”.

Talán lehetett volna ezt finomabban is. Feleennyi szándékolt lélekfacsarás ugyanekkora érzelmi hatással számolhatott volna, és akkor itt most nem értekeznénk bekezdések óta a hatásvadászatról.

Ugyanilyen haszontalan a kétféle világnézet, a két életfelfogás, az ateista és a vallásos szemlélet folyamatos ütköztetése. A frontok nem annyira élesek, a viták nem olyan hevesek ezen a téren, hogy a témát érdemes legyen előtérbe állítani. Így ez is csak bántóan sematikus és semmitmondó, egyszerű közhelyhasznosítás, ami nem visz közelebb sem a szereplők lelkivilágához, sem magasabb értelmezési keretbe nem ágyazza a filmet. Ehhez sokkal mélyebb megnyilvánulások, finom rezdülések kellettek volna, arról nem is beszélve, hogy egyedül erre a szembenállásra fel lehetett volna használni az egész játékidőt. A plusz dimenzió valójában gyengíti a történetet, mert kényszerűségből csak felszínesen lehet jelen, és nem önmagában cél. A szálak egymás elől veszik el a kibontakozás lehetőségét.

A néhol A nyughatatlant idéző jelentek és a zene magukban elvinnék a hátukon a filmet. Ezek azok a pillanatok, amikor tényleg érdemes a figyelemre az Alabama és Monroe, és a zenei ritmust idéző időszerkesztés is jól passzol a hangulathoz. Bár a kapcsolat különböző fázisai közötti folytonos ugrálás sem olyan bravúr, amit eddig ne láttunk volna (lásd: Blue Valentine, 5×2), az ismétlések, előreugrások, flashbackek és az olyan esszenciális, jelképszerű összesűrűsödések, mint a zenélés, szép keretet biztosítanak a történetnek, ami lényegesen későbbi pontról indul, mint a hasonló jellegű filmekben.

Ez a kettősség bosszantó az Alabama és Monroe-ban. Miközben a témája, a bemutatott élethelyzet, a szimpatikus hippikarakterek és a bluegrass hangulat és életstílus tökéletesen elég lett volna egy nagyszerű filmhez, ez a fránya érzelmi zsarolás hosszabb távon (és ebbe bele lehet érteni a megtekintés utáni későbbi időszakot is) elidegenítően hat. Egy hét sem telt el, mióta láttuk a filmet, mégis erőlködnünk kell, hogy ne csak a kényszeredett érzelmi manipuláció jusson eszünkbe. Mit várhatunk így egy hónap múlva?