A fiatal Felícia (Elaine Cassidy) Írország egyik eldugott kis falujában él bigottan katolikus apja felügyelete alatt. Ennek ellenére beleszeret egy fiúba, aki viszont rövidesen Angliába utazik, munkát keresni. Felícia azonban e rövid kapcsolat eredményeként állapotos marad, így tekintettel a szigorú katolikus dogmákra, elszökik zsarnok apjától megkeresni a fiút, bár semmit sem tud róla, főként hogy hol, merre járhat. Mindössze annyit tud, hogy egy olyan gyárban dolgozik, ahol fűnyíró gépeket gyártanak. Tanácstalanul, egyre jobban reményt vesztve bolyong a Birmingham környéki kietlen ipartelepeken, de a meglehetősen kevés információ birtokában természetesen nem találja a fiút. Ekkor találkozik egy nyájas, segítőkésznek mutatkozó középkorú férfivel, Hilditch-csel (Bob Hoskins), aki felkarolja a lányt, de Felícia ekkor még semmit sem sejt...
És nem sejt még semmit a gyanútlan mozinéző sem, köszönhetően az örmény származású kanadai kultusz-rendező, Atom Egoyan zseniálisan megvalósított szerkesztési technikájának. Valahogy úgy fejti ki történetét - amit egyébként William Trevor nagysikerű regénye alapján írt - mint ahogy a vöröshagyma héjait fejtjük le, otthoni főzőcskézésünk alkalmával. Legkívül van a vörös, száraz külső héj, majd következik az illatos, lédús zöldes - a szemünk már biztosan könnybe lábadt -, és legbelül az elrothadt belseje.
Egoyan szép komótosan fejti ki történetét, térben és időben ide-oda, de sohasem össze-vissza ugrálva. Így nyilatkozik erről: "Általában idegenkedem az időrendbeni történetfelépítéstől. Az agyunk természeténél fogva rendszerint oda-vissza repked az időben, múltbéli élményekhez nyúl vissza, ezekhez köti a jelenben tapasztalt dolgokat, s abszolút természetesnek tartom, hogy eszerint építsem fel filmjeimet." Ez a szerkesztésmód több szempontból is szerencsés: egyrészt aktivizálja a néző agyát is, egyfajta mozaik-összerakó játékra inspirálja azt, másrészt valami egyedi, pl. a klasszikus hitchcocki suspence-nél finomabb, lágyabb, költőibb feszültségnövekedést ér el, ami hatásában azonban felér az előbb említett nagymester alkotásaihoz (pl. Psycho, Hátsó ablak, Szédülés, Madarak).
Nem csak a minél hitelesebb történetmesélést szolgálja Egoyan számára ez a technika, hanem azt is szeretné érzékeltetni a közönséggel, mit is éreznek, mi zajlik a szereplők agyában. Nem véletlen a hitchcocki párhuzam: Egoyan, mint korábbi munkáiban - pl. Kalendárium, Eljövendő szép napok - most is pszichologizál, a történések miértjét akarja felfedezni, az átlagemberben rejlő szörnyeteget keresi, az átlagkörnyezet frusztráló és lélekölő mivoltát kutatja, miképpen azt Alfred Hitchcock is tette 30-40 évvel korábban. A néző azonban mindebből csak annyit érzékel, hogy a film nézése közben valami elkezd felfelé kúszni jeges érintéssel a gerincén, majd ez a jeges érintés tompa szorítássá fokozódik a koponyája körül és nem engedi el azt a vége felirat után sem. Távolról sem kellemes borzongás ez, hiszen a moziból hazafelé tartva meglátni véljük mindazt, amit e fent említett mesterek láttatni akarnak. A körúton szembejövő emberek, a szélben hajladozó fák, a barátságosan mosolygó szomszéd, a vacsorát készítő kedves, amint a kenyeret vajazza, tágra nyílt szemmel fekszünk az ágyban, összerezzenünk minden éjszakai neszre, a parketta reccsenésére, ahogy a hűtő bekapcsol...
A film operatőre Paul Sarossy - Egoyan teljesen egyenrangú alkotótársa, gyarapítva egyben a kitűnő magyar (származású) operatőrök sorát, a Hilditch-et alakító Bob Hoskins pedig sokak szerint Oscar-esélyes teljesítményt nyújt. Kiváló pszicho-thrillert, izgalmas szexuál-pszichológiai tanmesét láthat aki az ilyet szereti, nagyszerűen fűszerezve, vér nélkül!
