Ezek még egy felnőttnek is szorongást okoznak.

Bármilyen elképesztő, de most olyan filmekről fogunk beszélni, amik több mint negyven éve készültek. Akkoriban még nem voltak bizottságok, amik hosszan elemezik, hogy egy-egy film milyen korosztálynak való, és bizony becsúszott pár olyan alkotás, ami bár gyerekfilmként lett eladva, még egy felnőtt számára is rémisztő és szorongást kelt. Íme öt nyolcvanas évekbeli film, ami valójában jóval félelmetesebb, mint ahogy emlékszünk rá.

Időbanditák (1981)

Terry Gilliam azért forgatta le az Időbanditákat, mert nem sikerült elég pénzt szereznie másik projektjére, a Brazilra – amit végül 1985-ben mutattak be. Ez mindent elmond: az Időbanditák egy anarchikus hallucináció, ami inkább hasonlít egy lázlomra, mint egy kalandfilmre. Szerepel benne időutazás, történelmi személyek és helyszínek, de az egész nagyon véletlenszerű. A történet középpontjában egy történelemrajongó kisfiú, Kevin (Craig Warnock) áll, akinek egy éjszaka hat időutazó törpe tör ki a szekrényéből. Kevin csatlakozik a csapathoz, amely a történelmi Görögországon, Franciaországon és a középkoron keresztül utazik egy ellopott térképpel. A kritikusok imádták, ám hagyományos értelemben nem neveznénk gyerekfilmnek, már csak a lezárás miatt sem, ami egyszerre tragikus és szép – ahogy a film maga is, hiszen szórakoztató, de rettegéssel tölt el.

A sötét kristály (1982)

Jim Henson forgatókönyvíró-rendező célja az volt ezzel a filmmel, hogy visszatérjen a Grimm-testvérek eredeti meséinek sötét hangulatához, mert úgy vélte, hogy a félelem egészséges a gyerekek számára. Ugyanarról az emberről beszélünk, aki a Muppet Show-t is megalkotta, ám ezúttal úgy döntött, forgat egy történetet, amelynek helyszíne egy haldokló idegen bolygó, ahol keselyűszerű lények élnek, akik másokból szívják ki az életet, hogy fiatalok maradjanak. A Sötét kristályt úgy hirdették, mint az első élőszereplős nagyfilmet, amelyben nincsenek emberi színészek, hanem forradalmian új, animatronikus technikával készült karakterek. Ez kétségtelenül nagy teljesítmény, ahogy az is, hogy a gonosz Skeksis-faj megalkotásakor Henson a hét főbűnt tartotta szem előtt. Ám épp ezért olyan szorongással töltik el ezek a lények a nézőt, hogy még felnőttként is viszolygunk tőlük.

Megnézheted itt: Apple TV (kölcsönzés – eredeti nyelven)

Gonosz lélek közeleg (1983)

Ray Bradbury azonos című regénye alapján, a Disney égisze alatt készült ez a film, és a stúdió egyik legnyugtalnítóbb alkotása lett. Nem mintha az eredeti mű nem lenne az, már a címe sem valami vidám. A cselekmény középpontjában két kisfiú áll, akinek kisvárosába megérkezik egy Mr. Dark (Jonathan Pryce) vezette, baljóslatú vidámpark. Azt ígéri, teljesíti az álmokat: de olyan szörnyű áron, hogy az egész film hangulatát a félelem jártja át. Ráadásul a forgatás is katasztrofális volt: Bradbury összeveszett a rendezővel, Jack Claytonnal a jogosulatlan átírások miatt. A Disney vezetői könyörtelenül beavatkoztak, kirúgták a vágót, elvetették az eredeti zenét, és milliókat költöttek arra, hogy újraforgassanak jeleneteket. A végeredmény még így is fojtogató egy gyerek- , de még egy ifjúsági filmhez képest is, egyes jelenetek pedig – például az óráspókok inváziója vagy a körhinta – kifejezetten rémálomszerűek.

Pee-Wee nagy kalandja (1985)

Elképesztő, de a Pee-Wee nagy kalandja parább, mint némely horrorfilm. Első ránézésre ez egy bolondos úti vígjáték Pee-wee Hermanről (Paul Reubens), aki az ellopott biciklijét keresi. Az egész harsány, abszurd és vicces, legalábbis amennyire a nyolcvanas évek anarchikus stílusú vígjátékai azok voltak. Viszont nem elhanyagolható tény, hogy ezt a filmet Tim Burton rendezte, és ez alaposan meg is látszik rajta. Miként fogalmazott:

Ha érzelmileg megsebezhetek valakit, nekem az tökéletesen megfelel. Imádom, ez tesz boldoggá.”

Gondoljunk arra a jelenetre, amiben a címszereplőt felveszi egy kamionos, és elmeséli neki a legborzalmasabb balesetet, amit valaha látott – majd meg is mutatja azt.

Megnézheted itt: Apple TV (kölcsönzés – eredeti nyelven)

A fekete üst (1985)

Ismét egy Disney-produkció, ráadásul egy animációs film. A történet egy Taran nevű fiatal hősről szól, aki megpróbálja megakadályozni, hogy a Szarvas király egy varázsüst segítségével feltámassza az élőhalottak seregét. Nagyszerűen hangzik, ám a Szarvas király a legfélelmetesebb ellenfél, akit el lehet képzelni: csontvázszerű, rekedt hangú (az eredeti hangsávban John Hurt szinkronizálta, aki úgy írta le, hogy olyan mintha „a Föld mélyéből jönne”), és a halál veszi körül. Ez volt a Disney 25. animációs filmje, az első, amiben CGI-t használtak és az első, ami PG-besorolást kapott, vagyis jelezték, hogy csak szülői felügyelettel lehet megtekinteni. Ettől még okozhat pár nyugtalan éjszakát – még felnőttként is.

Megnézheted itt: Disney+