Felzárkóztató kurzus

Le lehet cserélni főszereplőket, miért is ne, ki lehet írni karaktereket, naná. De toldozni-foltozni egy néhány évvel ezelőtti ötletet, majd rásütni, hogy újdonság…?

Far from Gotham City

Először is tehát tegyük rendbe, ez itt nem Pókember 4., nem a kétezres években több-kevesebb sikerrel és megelégedéssel futott Sam Raimi-rendezte "trilógia" (bár mint tudjuk, trilógia csak egy van, és nem az, amelyikben két törpe 9 órán át sétál) toldaléka, folytatása, hanem hivatalosan reboot, vagyis amikor az egészet, úgy ahogy van, elölről kezdi a produkció. Miért volt erre szükség alig 5 évvel a legutóbbit követően, teszi fel az adekvát kérdést a hétköznapi rajongó, tudván tudva, hogy amúgy reboot volt értelemszerűen Raimi sorozata is, épp úgy, ahogy annak a Nolan nevű fickónak filmjei egy utcával odébb. És épp ez utóbbinál időzzünk is el kissé. A Pókember az elmúlt évtizedben nem szenvedett olyan presztízsveszteséget, amilyet például a százszor elátkozott Joel Schumacher okozott Batmannek '95-ben és '97-ben, de nem is hozta azokat az eredményeket, amiért azt a gárdát összegereblyézték. Leállni nem lehet, meg nem is kell, a show az megy tovább, viszont már se a közönséget, se az alkotókat nem érdekelte igazából ez az egész. Beleunt mindenki, na. Ekkor pedig a Columbia Pictures fél szemmel a konkurens Warner Bros.-re is tekintve igyekezett megfejteni, mitől borított be mostanság mindent olyan ellenállhatatlanul Batman árnyéka a moziban. Nos, például mert amazok nem féltek új alapokra helyezni a legendáriumot, radikális változásokat eszközölni többek között olyan alapvetésekben, mint az ún. "eredettörténet". Nosza, kiáltottak a producerek, akkor mi is elölről kezdjük szőni a hálót, csípjen meg a pók, ha nem így lesz!

[img id=400157 instance=1 align=left img]Nem reboot, ismétlés

A végeredmény mintha a stúdió és a forgatókönyvírók egyfajta húzd meg-ereszd meg játékának esett volna áldozatául. Bátran elmesélik még egyszer, hogy Peter Parker középsikolás diákot egy génkezelt pók teszi magáévá – de minek? Ahogy szerencsétlen Ben bácsit is újra ki kell nyírni egy ócska tolvaj keze által, ezzel pedig a karaktert lassan többször gyilkolják meg, mint Kennyt a South Parkból. Márpedig eddig ez nem reboot, hanem remake, közönséges újrázás, aminek pedig valóban semmi létjogosultsága nincs 2012-ben. De lássuk a dicséretes különbségeket, hozzátéve, hogy másnak nyilván meg épp ezek szúrják majd a szemét, de hát ahány rajongó, annyi elvárás. Nincs Mary-Jane, bár a helyére betett love-interest alig különbözik tőle. És persze a családi háttere is teljesen más. De persze, nem is az ő személye itt az izgalmas, hanem Peter Parkeré, aki Tobey Maguire interpretálásában hagyott némi kívánni valót maga után a néha bambán álmélkodó ábrázatával, töketlen viselkedésével. Még ha a kontraszt egy ilyen szürke kisegér és egy szuperhős között ezzel még nagyobb hangsúlyt kap is, Maguire Parkere inkább volt irritáló, mint ezt a kettősséget megkapóan ábrázoló figura. Vele szemben Andrew Garfield tényleg élvezetes teljesítményt nyújt. Egészen más gesztusokat használ, tinédzsernek teljesen hiteles (ezzel egyedül van így a filmben), lehet őt kedvelni és jó őt nézni. Mintha ő tényleg elismerésként élné meg, hogy szerepel ebben a filmben, míg a többiek láthatóan kicsit húzzák a szájukat, mintha prosztata-gyógyszer reklámról volna szó.

Kamera, szubjektív

Raimi és a Webb rendezése között sajnálatos módon képtelenség radikális változásokra lelni, így ha éppenséggel meccseltetni akarjuk kettejük munkáját, elemeire kellene szednünk a filmeket. A fő karakter tehát utóbbinál szerethetőbb, de ez nem feltétlen a rendező érdeme. Szomorú meglepetés ugyanakkor, hogy bár a stúdió már a kétezres években is egy igen fiatal közönséget célzott meg (szemben a "realisztikus" Batmannel), a most bemutatott Pókember még lejjebb tolja a korhatárt. A szituációk minden életszerűséget nélkülöznek, a sztori egyszerű, mint a fakocka, a dramaturgia a gyengébb képregényfüzetek következetlenségét idézi. A dialógok néha fájóan infantilisek, a hatásmechanizmus legfeljebb alsó tagozotosoknál és szappanopera-nézőknél működhet. És akkor ott van ugye a látvány, amelyet illetően a 3D létjogosultsága percekben mérhető, egyébként követjük száguldó kamerával Pókembert, ahogy suhan a házak között, utcák felett. Ami teljesen oké, épp ahogy az volt tíz évvel ezelőtt is. A franchise ezzel nem előre lépett, hanem oldalra, egy – nem is olyan markáns – alternatívát nyújtva a kezdeteknek. Leszámítva az eddigiek egyenes ági folytatását, bármilyen más megoldás jobb lett volna. És lesz is, az újabb epizód 2014-ben.

Kinek ajánljuk?
- Megrögzött képregény fanoknak.
- Gyerekeknek, kábé addig bezárólag, ahonnan pedig a korhatárbesorolás engedélyezné a megtekintést.
- Akik még nem láttak egy Pókembert se, így nincs mivel összehasonlítaniuk.

Kinek nem?
- Akik számára Nolan és az ő sötét lovagja vált most már viszonyítási ponttá.
- Akik folytatást, valódi átértelmezést, vagy egyáltalán egy új mozit remélnek.
- Hölgyeknek.

5/10