Jason Reitman ismét bedarálta a nemes szatírák tespedt mezőnyét, ráadásul teljesen megérdemelten: az Egek ura az év meglepetése, bravúros, szemfüles és égetően őszinte embermese a globalista életérzés lidérces rákfenéjéről.
Lehangoló. A kortárs Hollywood eszelősen ütögeti az utolsó szögeket a klasszikus vígjáték árválkodó koporsójába, és közben bőszen rángatja a vállát. Amikor ezerrel zúgatják felettünk a testnedvekben csoszogó tinikomédiák és mézeskalács-szerű szinglifilmek futószalagját, Jason Reitman neve üdítő mentőöv lehet. A legendás Ivan Reitman fiából ugyanis lassan kőkemény minőségi garancia válik, ha szofisztikált dramedy-ről van szó. 2007-ben a mai tinédzserek szőnyeg alá söpört dilemmáiról értekezett bennfentes hozzáértéssel, szolid elbeszélői stílusban, kivételes érzékkel tapintva rá a modern interperszonalitás kényes vakfoltjaira (Juno). Szerencsére idén sem tett mást, csak ezúttal egy őszülő negyvenes perspektívájából csontozta ki a globális munkamorál és az annak köldökzsinórján függő szerelmi perspektívák nyomasztó axiómáit. És megint összejött neki.
Ezúttal Ryan Binghamről (George Clooney) forgatott a rendező, az önelégült és ropogósra vasalt öltönyben suhanó leépítési szakemberről, akinek munkája, hogy körberepüli az egész országot, hogy személyesen tegye lapátra a robosztus multicégek védtelen dolgozóit. Emberünk afféle 21. századi Meursault: nemhogy eltűri, de egyenesen élvezi, hogy élete javarészét repülőgépeken zötykölődve tölti, és szinte megvető cinizmussal sújtja a nyárspolgári életstílust. Amikor Bingham fiatal és meglehetősen zöldfülű kolléganője, Natalie Keener (Anna Kendrick) előáll a virtuális kirúgási rendszer ötletével, hősünk bepöccen: fölényes érvelésével végül meggyőzi Natalie-t, hogy a lánynak munka közben kell ellesnie a rutinos utazóügynökök bevált módszereit, így hát a szokatlan csapat - az őszülő, munkamániás agglegény és az élet szinte minden területén járatlan újonca - megjárja a nagyvállalatok egyhangú dzsungelét. Közben csatlakozik hozzájuk Bingham újdonsült "barátnője", Alex Goran (Vera Farmiga) is, akibe főhősünk annyira belehabarodik, hogy még húga esküvőjére is magával cipeli, nagy hibát követve el ezzel.
Nem is kívánom tovább taglalni a történetet, csak alámosnám a megtekintés élményét - Reitman filmjének ugyanis a megnyerő ütemben hömpölygő cselekmény a motorja. Az Egek ura a Másnaposok mellett az év legkiérleltebb és legtudatosabb vígjátéka. Kapunk egy korrekt, fergeteges szituációkat kitermelő road-movie-t, amibe porszemnyi üresjárat sem szorult. Érdemes feljegyezni, mert ma már ez önmagában is teljesítmény.
Ellentétben a kortárs vígjátékokkal, Reitman nem langyos sablonhalmazba mártogatott típusfigurákkal operál, s a papírízűen bárgyú dialógok tűzijátékától is megkímél. Egyszerűen korunk cinikus és végletekig kihűlt társadalmának bizonyos jelenségeit csorgatja át saját munkastílusán, hogy aztán reprezentáns dramedy-vé desztillálja mindezt. Ugyanakkor nemcsak az ábrázolási technikában visszafogott, de sajátos humorát is rövid pórázon tartja. Az Apatow-istálló például a trágárság, a testnedvek és a bélgázok transzparenseit emeli a magasba, ha humorról van szó, Reitmannál viszont a komikum valósághű reakciók gyűjtőtölcsére. Nincsenek térdre kényszerítő poénok, ami mégis elhangzik, az a spontaneitás diszkrét bájával telítődik. Clooney és Kendrick párbeszédeit Reitman megtisztítja az alpári beszédstílus ortodox trendjétől, ezért "csak" a számunkra is prioritást élvező tematika (a modern kapcsolatok terhének vállalása, családcentrikus, avagy önző uszadékfa-élet) finom humorral való körbejárása marad nekünk. És ez untig elég ahhoz, hogy érdekeltté váljunk a konfliktusokkal való azonosulásban.
A Reitman-filmek prosperitásának egyik komoly tényezője, hogy a rendező sajátos szemszögből, a mostani harmincasok eleven elemző készségével képes lefejteni a 21. századi elidegenedési effektusok kérges páncélját. Alexander Payne Kerülőutak, Mike Nichols Közelebb, vagy Sofia Coppola Elveszett jelentés című filmjéhez hasonlóan az Egek ura is az animális közönyben tobzódó társadalomba "száműzött" egyén kapcsolatteremtési módozatait próbálja letapogatni. Köszönhetően a meztelen valóságot csalhatatlan érzékkel puhatoló szituációknak, a pokolian jellegzetes karaktereknek, Reitman mégis egyedi, homogén jellemszatírát dörgöl az orrunk alá. A rendező által terítékre helyezett tünetegyüttes más jellegű, mint ahogy James L. Brooks (Lesz ez még így se!), vagy akár Sofia Coppola látta a világot néhány évvel ezelőtt. Gore Verbinski Az időjós (2005) című munkája áll talán a legközelebb Reitman lesújtó, mégis joviális mesélési pózához: a család, a szerelmi kapcsolat, az identitástudat mind-mind olyan entitásként jelenik meg ezekben a filmekben, ami túlságosan kötődik a társadalmi konvenciókhoz, s ami így a főhős számára nem jelent egérutat az üdvözüléshez.
Szerencsére az Egek ura színészfronton is csupa örömmel szolgál. George Clooney eddigi pályafutása egyik legerősebb alakítását nyújtja Bingham szerepében: cinikus félmosolya és jellegtelen prezentációi az utazóügynöki hivatás röhejes módszertanáról olyan emlékezetes útravalók, amelyeket érdemes becsomagolnunk. Mellette az Alexet megjelenítő Vera Farmiga csak haloványan zötykölődik egyébként sem sok izgalmat hordozó szerepében, viszont néhány villanásnyi epizódra olyan ismert arcok is beköszönnek a vászonra, mint Jason Bateman a fontoskodó főnök szerepében, Zach Galifianakis vagy J. K. Simmons. A show-t azonban egyértelműen Anna Kendrick lopja el, aki ezzel a bájos, pózmentes és minden porcikájában átélt jutalomjátékkal mintegy varázsütésre feledtette a Twilight-sagában való rosszemlékű közreműködését. Clooney mellett egyértelműen uralja a vásznat ? gyerekes kifakadása a játékidő közepén pedig az egész dramaturgia egyik legmulatságosabb és legemlékezetesebb momentuma, szóval biztos, hogy hallunk még a fiatal színésznőről. Az utazás örömével, a zajos élet pikáns ízeivel és néhány zsebméretű igazsággal lehet gazdagabb az, aki csatlakozik az Egek urához. Öveket becsatolni!
