Végre van egy film karácsonykor a mozikban, amely annak ellenére is az ünnephez illik, hogy egy fikarcnyi karácsonyi jelenetet sem vonultat fel. Olivier Nakache és Eric Toledano összeszokott rendezőpárosa az Életrevalókban tolakodásmentes mértéktartással mesél egy mozgássérült pénzember és egy munkásnegyedben élő, tékozló fiú kapcsolatán keresztül a férfibarátságról.
Az Életrevalók Olivier Nakache és Eric Toledano másfél évtizedre visszanyúló, közös alkotómunkájának beérést tanúsító lenyomata. A francia rendezőpáros kis hazánkba is eljutott nagyjátékfilmjeit figyelembe véve, jelen munka a táboroz(tat)ás nosztalgikus felhangjaira kihegyezett Volt egyszer egy nyárral szemben a Csajozós párossal mutat némi párhuzamot. Mindkét film egy-egy férfibarátság története, de míg az agglegények magányát kifejezni hívatott elsőfilm a hasonló kaliberű mozgóképek unalomig ismert fejlődési íve mentén haladt előre, addig az Életrevalók a mozgássérült milliomos (Francois Cluzet) és a kényszerűségből ápolói munkát vállaló fekete srác (Omar Sy) kapcsolatát már szentimentális túlkapások nélkül tárgyalja. Ilyetén pedig nemcsak a kötelezőnek tekinthető „nagy összezördülés” jelenete cserélődik le, de még az úrilakba életet lehelő idegen megnyilvánulásai is rendezői józanságról tesznek tanúbizonyságot. E visszafogottság talán az Életrevalók táncjelenetében a legszembetűnőbb, hiszen az – bár egy hajszálon múlik, de – nem fordul át kitartott össznépi bénázásba, az alkotópáros tudatos zenehasználatával (Earth Wind & Fire vs. klasszikus zene) inkább a karakterek származásának ellenpontozására használja fel.
Bár a szabadságérzet alkalmi felerősödésével olykor előtérbe kerül, az Életrevalók velejét meglepő módon mégsem a kerekesszékhez kötött főhős balsorsa képezi, a film középpontjában az egymás totális ellentétének bizonyuló furcsa pár összerázódása áll. A mozgássérültség nem válik sajnálati tényezővé, így a mozgókép nem is esik az életigenlés giccstől ragadó csapdájába. Az ellenpontozás érdekében pedig a forgatókönyvért is felelős rendezőpáros maradéktalanul kidolgozott karaktereket vonultat fel. Míg a tragikus múltú Philippe családi és közösségi viszonyainak bemutatásával a felső tízezer néhány megérdemelt élcnek válik részesévé, addig az afrikai származású Driss családfenntartó szerepe által a külvárosi mindennapok is felvillannak. Eltérő élettapasztalataik pazar helyzetkomikumban csúcsosodnak ki, de Nakache és Toledano még morbiditásba hajló poénokat (pl. a fül, mint erogénzóna) is megengednek maguknak. S bár kétségtelen, hogy Omar Synak jut a verbális poénok nagyobb része, de pontosan karakterének nyers, a mozgássérültet is egyenrangú félként kezelő személyisége teszi varázslatossá a filmet. A jobbára komikusként bizonyító fekete aktor illetve a sokrétű szereptapasztalattal rendelkező Francois Cluzet egymást egyszerre kiegészítő és ellentételező színészi magatartása egyúttal az Életrevalók férfibarátságának hajtóerejét is lefedi.
Aki tehát teheti, s már elege van a televíziós csatornák változatosságot alig ismerő, negédes műsorkínálatából, ugorjon be valamelyik filmszínházba az önfeledt francia vígjáték kedvéért. A harsány poénjaival együtt szerethető Életrevalók ugyanis nemcsak a munkás hétköznapokba szorult hahotázásokat képes felszakítani, hanem a karácsonyi ünnephez szükséges könnymennyiséget is elő tudja csalni.
