Férj és férj

Adam Sandlerről tudom, hogy jelentős rajongótáborral rendelkezik, ám bizonyos okokból vajmi kevés hatással bír lenni rám. Nemhogy megnevettetni, de figyelmemet lekötni se nagyon tudja ama kevés alkalommal, mikor munkámból fakadóan kénytelen vagyok szembesülni valamelyik filmjével. Biztos bennem van a hiba, de az olyan effektusokkal operáló humor, mint a suttyomban elreccsentett puki rebbenő nyuszipillantással álcázása számomra inkább kínos, mint nevetséges. És főleg nem szórakoztató. Sandler mégis tömegeket varázsol el, nyilván lehet benne valami, amit én nem veszek észre.

Mintegy védjegyként, az említett reccsenő hang az első ebben az új filmben is, amikor felnevet a közönség, hálaistennek az utolsó is. A nevetés viszont marad, tehát a siker garantálva látszik ez alkalommal is. Pedig Sandler, korábbi filmjeitől eltérően, némi megszívlelendő mondanivalót is szeretne közölni rajongóival. Az ilyesmi meg ritkán szórakoztató, aki könnyed szórakozásra vágyik, az nem a fejét szeretné tömni, így az efféle mondanivalósulykoló, agytágító filmek általában elutasításra kerülnek a szélesebb nézőréteg körében. Sandler viszont tud valamit, mert a közönség(e) nem menekül fejvesztve.

Persze, ne gondoljunk valami magasröptű filozófiai vagy erkölcsi okfejtésre, csupán arra, hogy Sandler filmje ez alkalommal kicsit többről szól, mint a habnál is könnyebb, légnemű fajsúlyú szórakoztatás. Az azonos neműek közti kapcsolat, sőt házasság eléggé érdekes és fontos téma, hogy komolyan lehessen rajta elmélkedni, ám elég sikamlós is ahhoz, hogy a vígjátékot műfaji határain belül tartsa, úgy, hogy ez ne csak annyiban merüljön ki, mint sok más meleg-témájú filmben: Nini, de viccesek ezek!

Sandler, aki egy ízik-vérig macsó, heteroszexuális tűzoltót játszik nem süllyed odáig (de partnere, Kevin James, egyedül maradt apaként se, aki szintén a hagyományos párkapcsolatot modellálja), hogy történet cselekményének sodrában a férfi-férfi házasságba kerülve pipiskedve, csajszisan pucsítva megjátssza az agyoncsépelt homokos-klisét, marad az ami: egy macsó tűzoltó, aki eleped a nőkért, csak most titkolnia kell, mert a barátság ezt diktálja. Tehát egy igazi macsó, aki a nap minden pillanatában macsó környezetben él, dolgozik, életeket ment, a legjobb barátjának segítve egy olyan közegbe csöppen, amely teljesen ellentétes az ő világával. Hősünk-Sandler megismerve azonban elfogadja azt; nem válik meleggé, hiszen ez nem úgy van, hogy ma zöld zokni, holnap piros, és elhiteti az elutasítóbb nézőkkel is, hogy igen, azoknak is kijárnak azok az alapvető emberi jogok, akiknek szexuális orientációja különbözik a miénktől. És akik, mint azt a film egyik szereplője ki is mondja: nem harapnak.

E melegjogi gondolati fősodor mellett kapunk a filmtől néhány szellemesen kibontott, ezáltal felfrissített régi viccet is, hiszen mégiscsak nevetős filmről van szó. Van egy csomó ?jajjdeédi? Sandler-mosoly, ezt a csajok nyilván nagyon imádják. A film végig nagyon illedelmes, semmi színeskarikás mutatvány, szöveg, talán a b*zi szó is csupán egyszer hangzik el, akkor is nagy-nagy negatív előjellel. Azért ez elég nagy attrakció egy alapvetően meleg témájú filmtől.

Illusztris szereplőgárda is színesíti a palettát, a tüsifrizurás, pocakos Dan Aykroyd-tól a meglehetősen csinos Jessica Bielig, Steve Buscemi kekec biztosítási nyomozófiguráját senki nem tudta volna jobban megcsinálni, míg Ving Rhames megmutatja, hogy egy egész pici hangsúlyeltolással még a legbrutálisabb figurát is viccessé lehet változtatni. A film végén az igazságot az a Richard Chamberlain (hajdan Anjin san - vicces, következetesen végigvitt utalás van rá Kevin Jamestől) mondja ki, aki valóban meleg. Ezt ő mondta, nem én.

Ha ennyivel a film annyit elér, hogy a legközelebbi Gay Pride felvonulást eggyel kevesebb vérben forgó szemű tudatlan fújolja őrjöngve, már megtette dolgát.