François Ozon még mindig szereti a lassan gördülő, kesernyés, finoman árnyalt női drámákat. És Charlotte Rampling a kabalája.
François Ozon jelenleg az egyik legtermékenyebb francia rendező: nincs még 50 éves, és több mint 15 nagyjátékfilm áll mögötte, nagyjából évente előrukkol eggyel (idén novemberre is ígér egy új bemutatót). A Fiatal és gyönyörű a tavalyi cannes-i filmfesztiválon debütált, és bármi következzen ezen a két és fél évtizede elkezdődött pályán, a forgatókönyveit is jegyző rendező életművének egyik ékköve marad.
A történet egy gyönyörű tinédzserlány életének egyetlen évét öleli fel: minden egy fülledt nyáron kezdődik és egy sokat ígérő tavasszal végződik. A törékeny szépségű, telt ajkú, kissé szeplős Isabelle anyjával, öccsével és nevelőapjával, illetve családi barátaikkal nyaral valahol a riviérán, a 17. szülinapját is ott ünnepli. Egy romantikus este a homokon elveszíti a szüzességét, ám a rég várt első alkalom nem épp olyannak bizonyul, amilyennek elképzelte. Nem bántják, abban a pillanatban mégis megváltozik az élete (ha nem értenénk a vizuális jelzést, ezen a ponton egy gyönyörű betétdalt is hallunk sokatmondó szöveggel, amely akár szájbarágós is lehetne, ha nem ennyire lírai és nosztalgikus). Legközelebb sulikezdés után, ősszel látjuk viszont Isabelle-t – fedőnevén Leát – amint egy elegáns szállodába igyekszik fizetett légyottra.
Hogyan, miért történhetett mindez? Mi történt a nyaralástól őszig, hogyan került a nyáron még ábrándos fruska vén kéjencek ágyába? Miért csinálja? Meddig lehet titokban tartani a szülők előtt a másik életét? Hogyan fognak reagálni, ha megtudják? Egyáltalán mi kell történjen ahhoz, hogy lebukjon? És végül: visszatérhet-e a „normális” tinédzserek életéhez, leszámolhat-e valaha is a múlttal? Ozon filmje tele van kérdésekkel, amelyek ezt a titokzatos kisugárzású lányt körülveszik.
Isabelle nem egy kiszolgáltatott, naiv tinilány, aki rossz társaságba keveredik, aztán egyre csak zuhan a lejtőn, mint például a skandináv Call Girl főszereplői. Ha nem is világos, pontosan mi űzi-hajtja, mégis öntudatosnak tűnik, és bár a meló nincs mindig ínyére, zavarja, ha lekurvázzák, mégis élvezi a férfiak feletti hatalmát. Nem iszik, nem drogozik, szorgosan gyűjti a pénzét, amire nem feltétlenül lenne szüksége, és közben észrevétlenül kimarad a saját korának megfelelő társaságból. Egyedül öccséhez fűzi szoros kötelék, ő vigyáz a titkaira, s csak ő sejti, hogy nővérének furcsa útjai lehetnek. A kuncsaftok egy kivételével ártalmatlanok, a prostituáltlét annyi más alkotásban elcsépelt veszélyei, a durvánál durvább, megalázó helyzetek, a brutalitás és a mocsok távolról elkerüli a filmet. Isabelle figurája emiatt, de törékeny szépsége és választott munkája miatt is emlékeztet az ausztrál Julia Leigh Alvó szépségére. Miért nincs a Jeune & Jolie-ban dörgő-zengő ítélet és ostorozó társadalomkritika? Talán mert nem tanmesét kell látnunk, hanem egyszerűen egy csendes, szépséges és szomorkás portrét egy minden esendősége és hibája ellenére is különleges szereplőről.
A népszerű francia rendező-forgatókönyvíró szereti a kevés szereplős, kevés helyszínen zajló cselekményeket, lehetőleg egy erős nőalakkal a középpontban: Isabelle mintha az Uszoda Julie-jének egy kevébé cserfes – és jobban fizetett – változata lenne, ugyanakkor magába zárkózik, mint A homok alatt Marie-ja. A hűvös Isabelle-t alakító, 24 éves Marine Vacht első főszerepében tündököl, még akkor is, ha a legígéretesebb színésznői tehetség Arany Pálmáját nem ő kapta tavaly Cannes-ban (az Adèle élete főszereplője, Adèle Exarchopoulosa vitte el, szintén megérdemelten). Ozon pedig ebből a filmjéből sem hagyhatja ki Charlotte Ramplinget, aki alig pár perces cameójával is emlékezetes figura marad (a Jeune et jolie egyébként Ozon és a remek brit színésznő negyedik közös munkája).
Senki sem igazán szerethető – ha nem is elítélendő – ebben a filmben: sem a farmeres jégkirálynő, sem a körülötte mozgó alakok. Isabelle anyja sem feddhetetlen, a férfitársadalmat pedig vagy valamelyik pőre testtájék képviseli, és csak a pénzért megszerezhető mozgatja, vagy ha melegszívű lenne, egyszerűen túl gyenge, felszarvazzák vagy meghal.
A Fiatal és gyönyörű Ozon korábbi munkáihoz hasonlóan nem egy agyonmagyarázott, párbeszédekkel túlzsúfolt film, nincsenek kiugró dramaturgiai csúcspontjai, az egyetlen orbitálisnak ígérkező veszekedés is gyors bocsánatkéréssel ér véget. Stílusa mindvégig elegáns és kifinomult marad, mégis képes fenntartani a figyelmet, a kíváncsiságot, és amikor már azt hinnénk, mindent elrontott egy szirupos happy enddel, a rendező még bevet egy zseniális utolsó csavart.
